Éjszakai élet Lafayette-ben (I.) Majdnem azt írtam, hogy szombat este elmentünk egy sztriptíz bárba, de még idejében visszafogtam magam. Pedig jó téma lenne, kétségtelenül, majd egyszer nem Lafayette-ről lesz szó, meg is írom. De amíg Lafayette-ről van szó a hazugságnak rövid lába van: az szinte elképesztő, hogy mennyire nincsenek sztriptízbárok errefelé. Az utolsó vizsga után (a szesszió itt rövid és izzasztó volt, néha napi két vizsgával) igazság szerint karácsonyi ajándékokat indultam vásárolni, amikor összetalálkoztam a kollégákkal. Reggel még kicsi, piros szemekkel írtuk meg az utolsó vizsgát, most viszont nagy bumfordi vidámsággal tanácskoznak az előcsarnokban. Tom magyarázza, hogy csak Rachelre várnak aki még felugrott valamiért s aztán mennek egy bárba, amit jobb hiján BW3-nak neveznek, a vakációt ünnepelni, hivatalos vagyok, ha érdekel. Gyorsan megegyezünk hogy engem letesznek a Mall-ban, gyorsan elintézem a bevásárlásokat és csatlakozok hozzájuk. Lyle és Anand már ott vannak. Anand a bárban? Tom vigyorog, igen. A bevásárlást gyorsan elintézem, a bár ugyan csak az út másik oldalán van, de a Sagamore Parkway-en nincsen járda, és persze szemafor sincsen, térdig ér hóban kell az útig gyalogolni s ott meg az éjszakai országúton átsüvöltő autók között átcikázni. No, hangulatvilágítás, hosszú bárpult, egyéb tartozékok, ünneplő (meg felejtkező) diákok mindenütt. Persze otthon felejtettem az útlevelemet, s nem akarnak kiszolgálni. Bosszantó, de egy kicsit hízeleg is nekem, hogy a kiskorúság gyanúja még egyáltalán felmerül. Végül szégyenszemre Tom vesz nekem egy vörös Killiant, ami alkalmat ad arra, hogy előadjam a véleményemet az amerikai sör üditőital jellegét illetőleg. Lyle aki néhány hónapig dolgozott Csehországban, lelkesen helyesel. Anand kis, vékony hindu, élete első sörét issza, a nagy pillanathoz illő megilletődéssel. Néhány héttel ezelőtt mesélte, hogy tegnap este kipróbálta a HUS-t! De persze csak csirkét, természetesen, mert ugyan lehet, hogy itt Amerikában nem tartják szentnek a teheneket, de ami sok, az sok. Megszületik az elhatározás, hogy menjünk vacsorázni. Európában a város közepébe építik a vendéglőket, Amerikában a mező közepébe. Az ember megy-megy az autópályán, jobbra balra álmos kukoricaföldek, és egyszer csak megjelenik egy nagy kivilágított tábla, "Don Pablos Mexican Cantina". Kis időbe telig amig asztalt találunk, a pincérlány hosszúhajú kreol szépség, lehet hogy valóban mexikói. Sok diák dolgozik másodállásban, és a Purdue-n jóformán minden náció megtalálható - az indianai kisváros szülöttje aki eddig csak a tévében látott fekete embert, ide kell jöjjön, hogy megtanulja, menni kínai van a világon. A rendelés egy kicsit muris volt, mert az ételek neve az égvilágon semmit sem mondott (igaz, Magyarországon is ettem már olyant, hogy "Kovácsné kedvence"). Végül a Chimichanga nevű izé mellett döntök, vicces neve miatt. A rendelésen túljutva, hátradőlünka széken és igyekszünk a lehetőségek határain belül mexikóinak érezni magunkat. Ebben az segített, hogy spanyol nyelvű sörreklámok voltak a pirostéglás falakra festve, a menükön bajszos, dülledt szemű Zapaták fényképei. Amíg az ételre vártunk kukorica-chipseket mártogattunk salsa-ba (ez egy olyan mártás amire a mexikóiak nagyon büszkék, de tartok tőle, hogy odahaza alighanem lecsónak mondanánk). Egyes asztalokhoz a pincérek nagy tüzes öntöttvas tálakon hozzák a húst ami ott magában sistereg, és saját kezűleg kell a kukorica-palacsintába tekerni. Reménykedek benne, hogy az a chimichanga. Ůgy utólag Anand elgondolkozik, hogy az az étel aminek megrendelésébe Rachel belevitte, valóban garantáltan nem tartalmaz marhahúst. Lyle cinikusan vigasztalja, hogy fogja fel áldozásnak. A chimichanga hússal töltött lapótyának bizonyul (sistergés nélkül), tetején egy fehér meg egy zöld habcsók szerű valami, amikről kiderült, hogy az egyik egyszerűen tejföl, a másik pedig darált és felvert avocado. Emellé adag rizs, egyéb zöldségek, ravasz kis fekete babszemek, miegymás. ugy együttvéve testvérek között is ötezer kalória, az a valami ami előtt az amerikai sóhajt, esetleg a zarándok atyák első nehéz évére gondolva, majd rendel egy hozzá egy diétás kólát. Észre sem vettük, hogy havazni kezdett, s amikor hazafelé indulunk alig találtuk meg a kocsit a parkolóban. Csak egy mexikói vendéglő állt magában a behavazott mező közepén, Indiana-ban, a síkság közepén, ahonnan három napig kell vezessen az ember nyugat felé hogy valamilyen érdeklődésre számot tartó domborzati formát találjon. Anand aki a Gangesz partján született, dideregve várja, amíg Tom annyira megtisztítja a kocsit hogy indulhassunk. Huh, messzire vetődtem.