Párizs megközelítései - a Montmartre fentről lefelé Az irány nem lényeges: kezdjük a Montmartre tetején és haladjunk lefelé. Semmi olcsó szimbolizmus: mondjuk ki egyszerűen és világosan amit látunk. A Montmartre tetejét, amint ez közismert, a Sacre-Coeur bazilika foglalja el. Bűntudat gyümölcse, a Montmartre a kommün alatt játszott szerepét igyekezte elfelejtetni vele. Állítólag a domb könnyű leányai is jelentősen hozzájárultak az építkezéshez, nos, az ők bűneik legalább kevésbé voltak véresek. Épitészeti szempontból általában elrémítő példaként szokták emlegetni. Leginkább úgy lehetne lefesteni mint a Taj-Mahal papírmasé kiadását - nem csoda, hogy megépítése óta folyton restaurálják. Belülről inkább ortodox templomra hasonlít - semmi nyoma a gótikus templomok világos szárnyalásának. Odabent ismeretterjesztő füzeteket osztogatnak: "Légy egy napra zarándok! Tégy egy fogadalmat! Vallj be egy bűnt!". A füzet mint kuriózumot említi meg, hogy a Sacre-Coeurben a felszentelés óta egy pillanatra sem szűnt meg a szentségimádat. Többek között akkor is folyt amikor kilencsszáznegyvenegyben egy német vadászgép néhány gépfegyversorozatot eresztett a templom környékére. Senkinek sem esett baja, és ezt jelentős csodának tekintik. Nem tudom, hogy népszerű leszek-e vele, de jobb ha megmondom, hogy nem szeretem a Sacre-Coeurt. Persze lehet, hogy a maga módján helyesen példázza a különbséget az a vallásosság között ami a gótikus korban a társadalom vezető ereje volt és a... nos, a századforduló között. Bár az is tény hogy a Sacre-Coeur valóban vallásos központ míg a Notre-Dame vagy a Saint-Denis ma már csak turista nevezetesség. A hangulatunk eképpen beállítva, sétáljunk lefelé a dombról. Előbb át kell verekednünk magunkat a Place de Tertre-n, lehetőleg elkerülve azt, hogy lerajzoljanak. Manapság minden világvárosnak van legalább egy tere ahol az ember lerajzoltathatja magát, vagy ráirathatja a nevét egy rizsszemre; a Tertre annyiban különleges, hogy itt az emberrel ez észrevétlenül is megeshet. A meghatottságtól tátogva utasítok el néhány Utrillo-t, taszítok el pár Modiglianit, és kiabálok egy tolakodó Picassóra. Pedig ha csak egy kicsit is több pénzem lenne, szívesen bedőlnék a szédítésnek, hogy tanulmányarcom van, reménykedve, hogy pont az én szakállasom egy titkos zseni, és unokáim vagyonokat fognak keresni a képpel. A korai impresszionizmus egyik remekművét valahol ezen a környéken készítette a Lapin Ágile mulató tulajdonosának szamara akinek farkához a vidám művészek ecsetet kötöztek, majd festékbe mártogatták. Ennek igazán semmi köze a Place de Tertre-hez. Csak úgy eszembe jutott. A Rue Lepic-en sok minden eszébe jut az embernek, mert ez a rettenetesen összevissza kanyargó utca ugyan nem a legpraktikusabb ha az ember mondjuk A-ból B-be akar eljutni, de ezen az utcán vagy környékén lakott az utolsó százötven év legzseniálisabb léhűtőinek legalább fele. És persze itt a "sokkal nagyobbnak képzeltem". Nálunk nincsenek távolságok, nagyságunk alapja a szellem, mondja egy Goethe-szívű pincér Thomas Mann-nál. A Montmartre-nak nincs "varázsa", úgy ahogyan Párizs más részeinek kétségtelenül van. Egyszerüen egy domb, fent a Sacre-Coeur, lent a Pigalle, a kettő között halott művészek emlékezete. Nem tudom, hogy ha a nagy korszakban toppantam volna be a Chat Noir-ba, meg tudtam volna különböztetni a zseniket a szélhámosoktól (vagy éppen a szélhámos zseniktől), de abban reménykedek, hogy igenis volt valami különleges ebben a párszáz méteres környékben, talán egy kicsit romlott vidám búskomorság. Olyan szomorú lenne, ha a Renoir modelljei csak úgy közepesen lettek volna szépek, s Touluse- Lautrec kurtizánjai csak úgy átlagosan romlottak. Remélem, hogy a Moulin de la Gallette-ben valóban jól mulattak az emberek. (Most látom csak, hogy nagy pofátlanul őszinteséget követelek a művészettől, amikor az zenét, főleg zenét igényel) A Bateau Lavoirban ahol nemcsak Van Gogh-tól Picasso-ig szinte minden valamifélista lakott hanem a félbolond pornográf zseni Appolineare is - aki nemcsak a Tízezer vesszőt írta, hanem olyan verssorokat is hogy "szemedtől életem lassan megmérgeződik", és ki tudja, mikor volt őszintébb. Ez a legendás épület 1970-ben égett le. Ami megmaradt a Rue Lepic-en nem sok említést érdemel. A szellem eltűnt, és a nagyság átalakult törpeséggé. A Montmartre alján aztán van egy környék ami megint kis bevezetést igényel. Ugye helytelen volna azt mondani, hogy Kolozsvár a pénzváltók városa, de kétségtelen hogy ha valaki a főtér egy bizonyos oldalán korzózik, valaki bizonyosan meg fogja kérdezni, hogy nem akar-e pénzt váltani. S persze elég bizarr válasz volna az olyan, hogy nem akarsz pénzt váltani, csak a pénzváltókat egy kicsit megnézni magadnak. Namost a Place de Pigalle-al körülbelül ugyanez a helyzet. A Pigalle-on meg is úsztam nézelődéssel, de a Boulevard de Clichy-n már utánamszaladtak a kurvák, pedig pénzváltásra eléggé alkalmatlan időpontban, reggel tizenegykor mentem oda. S elég nehéz volt meggyőzni a nálam egy fejjel magasabb csokoládébarna hölgyet, hogy pillanatnyilag nem igénylem a szolgáltatásait. Nem az erkölcsi előitéletekről van szó (elvégre ő volt a csipkés párizsi lány, nem? ahogy a tizedikes tankönyv írja), hiszen legalábbis elméletben mi igencsak emancipáltak vagyunk. De azért remélem, hogy Adynak mégiscsak vonzóbb múzsák jutottak. A Pigalle és környéke tulajdonképpen egészen kicsi, igazi párizsi valószínűleg sohasem téved oda. De nagyképűen szólva, valami igényt mégiscsak kielégít, ezért létezik. Útikönyvek általában (nem túl komolyan) javasolni szokták, hogy nézzük meg az ipar-, üzleti- stb negyedeket is. Ezt nyugodtan el lehet felejteni. A Pigalle-t viszont meg kell nézni, s nem is a kínált örömök miatt. Van egy bizonyos szájíz, amit nem tudok körülírni, meg kell tapasztalni. Ez is Párizs.