A Gyomor és a gyáva fakír, avagy megközelíthető-e egyáltalán Én mindig azt hittem, hogy az exisztencialisták felfújják a dolgokat az elidegenedéssel, s kényeskedésnek tűnt mikor Sartre azt mondta, hogy a pokol a többiek. De kétségtelen, hogy elég vacak helyeket tudunk összehozni, ha akarunk. Regény-földrajz megint: ami a Notre-Dame-nak Victor Hugo, a Forum des Halles-nak Zola Emil. Abban mindenki egyetértett, hogy "Párizs gyomrát", a régi piacot le kell bontani, aztán olyan tíz évbe telt, hogy kiderítsék mit építsenek a helyébe. Jobb híján ástak egy gödröt, és elnevezték Forum des Halles-nak. Feltételezem, hogy művésziek akartak lenni. A Forumban járni olyan, mintha egy tudományos fantasztikus migrén. A tervezők idegenkedtek az egyenes útvonalaktól, folyton meg kell kerülni valamit. Itt-ott lépcsők és mozgólépcsők - ezek néhol más szintre visznek, néhol nem. Táblák is vannak. Az ember érdeklődéssel veszi tudomásul, hogy a mínusz 3-as szinten van. Fények villognak, szorosabbra húzom a fényképezőgép szíját. Ne hülyülj, ez nem New-York, itt Európában vagy. Az önszuggesztió sem segít. Párizsban könnyen eligazodtam, a Forumban alig. A Forumban gallériák, filmszínházak, vendéglők találhatók, az FNAC két (vagy három) szintre terjedő óriási könyvesüzlete (mínusz egytől mínusz háromig...), s persze alternatív tárgyak boltjai amik lehetővé teszik, hogy a hisztérikus életundort saját otthonodban is berendezd. Na persze, lehet hogy ezek a tárgyak odahaza nem is mutatnak olyan kábszeresnek, ha nem ultraibolyával vannak megvilágítva. Utazó, ha a Forumban jársz, vigyél magaddal aszpirint. Ha lemezeket böngészel, vagy vásárolni akarsz (bár ez utóbbit ne tedd, ne itt) keresd azokat a helyeket amik kiestek az építészek figyelméből. De ha exisztencialista élményre vágysz, fülig merülni az elidegenedésbe, akkor melegen ajánlom a Forum des Halles-t, a New York-i Kennedy reptérrel együtt. (Bár ez utóbbinak legalább mentségei vannak.) Fel a föld felszínére. A Pompidou center alig egy sarokkal van odébb. A Pompidou egy múzeum amit úgy építettek, hogy hasonlítson egy különösen jól karbantartott kőolajfinomítóhoz. Az útikönyv ugyanezt úgy mondja, hogy kívül vannak a belső részei. Némi célszerűséget is emleget. Minden cső ami egy normális épületben belül van, itt kirakatott a külső falra, s a hidegvizes vezeték kékre, a melegvíz pirosra, a légkondicionálás zöldre van festve. És most láss csodát: ez a rémség és a hozzá tartozó lejtős tér egészen elviselhető hely tud lenni. Nem mintha beolvadt volna a környezetbe, azt nem. Sőt az Ártatlanok kútja felől jövet harmadik, negyedik alkalommal is visszahökken az ember. A Beaubourg, a Pompidou közvetlen környezete patinás régi utcák és utcácskák birtoka amik szinte karnyújtásnye közelségbe jönnek. A múzeum úgy trónol köztük, mint egy lila nyakkendős különc nagybácsi a kispolgári ebéden. A párizsiak sóhajottak egyet, és elfogadták. A kiállítások minősége aztán biztosítja, hogy évente többmillió ember forduljon meg a Pompidou centerben. Meg aztán ott a gyáva fakír is. A gyáva fakír csak egyike a számtalan középszerű mutatványosnak akik a Pompidou előtti teret élénkítik. Legalább olyan nehéz volt neki produkciót faragni az egy-két kunsztból amit tudott, mint nekem jelentőséget adni neki. Azzal kezdte, hogy hosszú lére engedve s mutogatva elmesélte mit fog csinálni. Igenis itt van a szögeságy, erre fog ráfeküdni, utána meg ehun az üvegcserép, valamint (most halljatok csodát) ezt, igenis EZT A HATALMAS KARDOT fogja lenyelni, s mintha még nem lenne elég, azt a puskacsövet is. De először is kalapozás, mégpedig mindenkinek kötelessége egy, két, vagy több frankot adakozni. De nem centime-eket! Mert akkor levágja a kasztanyettedet! És már lóbálja is a kardot. S ha már bedobtad a frankodat, akkor leülsz a flaszterre, s várod, mi lesz. De még nem lesz semmi, mert segítőket kell válasszon a közönség köréből, s ehhez is sok kiabálás kell. Tehát kikészítem a fényképezőgépet magam mellé, nehogy elmulasszam a történést, aztán komótosan nekilátok a bagette-nek meg kolbásznak amit a reggel azért vettem, hogy a Louvre félelmetes árait megspóróljam. Hosszas parlamentálás után úgy látszik egy finn meg spanyol leányzó hajlandónak mutatkozik arra, hogy nehezékként szolgáljon. Most már kezdhetné, de nem: még egyszer elmutogatja, hogy igenis, erre a szögeságyra, ez az üvegcserép, ezt a kardot. Rövidre fogva: ráfeküdt a szögeságyra, a lányok óvatosan ráálltak, nem lett semmi baja. Azután jött az üvegcserép, és eléggé összevérezte magát. Semmi gond, segédje diszkréten megjelent és egy-két ragtapasszal rendbe hozta. Hanem ez egy jó alkalom volt arra, hogy a fakíri mesterség veszélyeiről újabb előadást tartson. Mégpedig úgy, hogy éreznünk kellett milyen keveset jelent az a pár frank, ahhoz képest, hogy ő az egészségét és életét (ma vie et ma santé) kockáztatja a mutatvány kedvéért amikor is ezt a hatalmas kardot... de csakis akkor ha legalább húszan a közönségből kijönnek és még öt-öt frankot lepengetnek. Nem ment ki senki, ő meg nem erősködött: összeszedte a dolgait és elment. Máig sem tudom, nyelt-e életében kardot. Tanulság: egy frankért a szögeságyra ráfekszek, de a kardot nem nyelem le. Alkalmazhatnám azokra a várakozásokra is amit legendás világvárosokról táplálunk. Rossz analógia; sebaj, csak egy frankot fizettem érte. Most hogy az ötödik megközelítést is befejeztem, egyelőre Párizsról több nem lesz (gondolom a nyájas olvasó is azt dörmögi a pénteki ebéd mellett, hogy ebből már elég volt, na). Igaz, nem írtam az Eiffel toronyról és a Champs-Elises-ről, meg arról a mélyen dekoltált ruháról sem meséltem amit Mária-Antoinette a sírján álló szobron visel a Saint-Denis katedrálisban, annyi sok zord király és tisztességtudó királyné közepette. És ott van az Igazságügyi palota aranyveretes kapuja közvetlenül a Sainte- Chapelle mellett, ahol a Kieslowski trilógiából a Kék és a Fehér cselekménye egy pillanatra találkozik. S mennyi más felismerés, mióta vigyázó szemünket erre vettettük. Hanem azt a kérdést szinte hallani vélem, hogy mindezek után, közelebb kerültünk-e egyáltalán. Milyen könnyű volna azt mondani, hogy vérbeli európaiakként sohasem voltunk igazán távol (attól a zavaró ténytől eltekintve, hogy magyarokként, európaiságunk nem vérbeli, hanem választott - bár erre akár büszkék is lehetnénk). A kérdés jogos, de a válasz igenlő. Ha feltűnően sokat célozgattam arra, hogy mennyi minden volt ismerős a francia fővárosban, nos, nem volt véletlen. Elutazásom napján a Szent-Mihály úton sétáltam végig. Esett az eső.