"Ede ma fázik, Ede ma fél Ede ma ázik, nem vacsorázik Edének mindegy ez az egész Ede ma le- és feledés." ( underground folklór) Szeretek napszemüveget hordani, éjjel-nappal ott billeg az orromon, kopott, karcolt napszemüveg, szárai hajlamosak minden percben spárgát csinálni. Ha kérdezik mire kell nekem, van akinek azt mondom, hogy lassú szempillareflexem miatt sok por menne a szemembe, van akinek pofozni való képemet felöltve azt felelem, hogy "csak". Másoknak fejtegetni kezdem, hogy nem jó, ha túlságosan könnyen beláthatnak a lélek tükrébe, hogy így fesztelenebbül fixírozhatom a nőket, vagy arról, hogy a szem tulajdonképpen szégyenletesebb dolog, mint a fenék vagy a nemiszervek, következésképpen takarni kell. Van akik előtt szégyenkező mosollyal lekapom a napszemüvegemet s vannak akik előtt blazírtan vizsgálgatom, esetleg megtörlöm egy százlejessel. Októberben Lepke kiment a Házsongárdba a Szilágyi Domokos sírján tölteni az éjszakát. Hálózsákot és pizsamát vitt magával. Kékre-zöldre fagyva került haza, minden normális ember tüdőgyulladást kapott volna. Ő himlőt kapott. Mikor felmentem beteglátogatni, bentlakási szobája ajtaján rajzlap fogadott, rajta ákombákom betűkkel: "Hivatalosan tudatom,hogy H I M L Ő S V A G Y O K ! ! ! Várok mindenkit meleg kézfogásra forró ölelésre !" Szobatársait hazaküldte, nehogy elkapják, ahelyett, hogy ő ment volna haza. Hát egy ilyen fordított ember volt ez a Lepke. -Végre egy emberi lény - nyitott ajtót. Lila pizsamában volt, amire lekvárral himlőfoltokat festett. - Végre van valaki, akivel igyak. Ha még egy félóráig nem jön senki, bevettem volna a gyógyszereket, s akkor már hiába jössz. -Én tulajdonképpen kompótot hoztam neked - mondtam kicsit bűntudatosan - azt hittem, legalább a betegséget komolyan veszed. -Ha akarod, bevehetjük a gyógyszereimet. Elég gusztustalanok, de van egy vagány kis pirula, marhajó színe van. Előszedte a bort s a poharakat. Híres boruk volt, kamaszkorunk első kábulatait az ő hordójukról szívtuk le. -Na, hogyan lángol angyali beatnik lángelméd? Haladsz azzal a regénynek nevezett közönséges mocskolódással? Felraktam a lábam az asztalra. -Mégsem vagy olyan beteg, úgy látszik. -Lord mint űzött vad szaladgál az utcákon, egy negyvencentis kést szorongat és azt üvölti: "Csak kerüljön a kezem közé!". Somolyogtam. -Tulajdonképpen mindig is félreismerted Lordot. Gyanakodva nézett rám. -Tudsz valamit róla? Régen nem járt errefelé. -Tamával beszéltem a napokban. Hol kibékülnek, hol összevesznek megint. Lord visszament dolgozni a gyárba. Hébe-hóba eljárogatnak egy-egy lakodalomba, zsebpénzt szerezni. -Szomorú - mondta Lepke - szóval én maradtam az utolsó beatnik. -S az is himlős. -Sebaj, kilábalok belőle. Mindig leküzdhetetlenül tör elő belőlem a nevetés, mikor eszembejut az a délután, amikor Lepkének megmondtam, hogy regényt akarok írni. -Aztán nyomasztó lesz-e avagy mulatságos? -Te csak ne sütősködj itt nekem. Könyv lesz és kész. -Akkor már legyen afféle beatregény, spontán bibab prozódia meg minden. -Bibab prozódia nem lesz. Tini egy párszor elcipelt dzsesszkoncertre, csendben kellett ülni és olyan volt, mintha folyton csak hangolnának. -Nem érted a lényeget. Itt a spontánon van a hangsúly, nem a bibabon. Tőlem lehet akkár spontán rock'n'roll prozódia is. -A rock'n'roll-t sem szeretem. Tini egyszer... -Nem érdekel hova hurcolt el Tini. Különben halvány gőzöm sincs minek jársz azzal a nővel. -Hát azért mert... -Különben mindegy. A magánéletedet majd másokkal fogom megbeszélni. Miről szól a könyv? -Megírom a tavaszi kalandjainkat Lorddal. Lepke rámmeredt. -Te nem vagy normális. Elégedetten dőltem hátra. -Ez talált, mi? Feltápászkodott az ágyról, ahol éppen heverészett - ugyanebben a bentlakási szobában voltunk akkor is. -Erre rászánom az utolsó üveg vörösbort. A lebeszélésre, úgy értem. Az üveget könnyen megkapta, tiszta poharat nehezebben. Végül kerített kettőt, amiben tea volt előzőleg. Én elmentem megmosni az enyémet, mire visszajöttem, Lepke már megivott egy fél pohárral és nagyon el volt gondolkozva. -Te gazember - mondta - ez azt jelenti, hogy én is benne vagyok, ugye? -Hát persze, veled kezdődik. A regényben Lepkének hívnak. -Lepke, Lepke - gusztálgatta a nevet. - Elég ronda, de nem ez a lényeg. -Nem tetszik? - sértődtem meg. - Egy rakás időmbe telt, amíg kitaláltam. -Éppen rosszabb is lehetne - vigasztalt - de semmit sem mond az egyéniségemről. Nem engedném, hogy a valóságban is így hívjanak. -A te egyéniségedhez egy oldalakat kitevő becenév kellene - mondtam, titokban élvezve, hogy Lepke mintha meghízott volna ezektől a szavaktól. Hiába a tébolyult hipster póza, a saját bálványának mindenki hódol. - Miért, a Max jobb, mint a Lepke? -Neked nincs olyan komplikált egyéniséged, mint nekem - vágta rá szinte azonnal. Hát ezt érdemeltem én? - Persze a könyvben mindenféle lelki folyamatokat fogsz magadnak tulajdonítani, amik magadtól eszedbe sem jutottak volna. De a Max jó név. Azt jelenti, hogy szereted maximumra húzni. Meg azt, hogy a végén szinte mindig lemaradsz a dolgokról. -A szemtelenségeket kérem mellőzni. Minden rossz szó amit mondasz, sokszorosan megbosszulja magát a könyvbéli Lepkén. -Nem igazságos - mondta. - Ha már írsz, írd meg az igazat. -Nem az igazat akarom megírni- mondtam - hanem azt, ami nekem tetszik. Aki tetszik nekem, arról jót írok, aki nem, arról rosszat. Ilyen egyszerű. -Hát tényleg pokoli egyszerű- morgott Lepke. Hosszú, borozgatással egybekötött hallgatás. -Végül is, mi a fenét akarsz ezzel az egésszel? - tört ki belőle. -Tulajdonképpen semmit. Mesélhetnékem van, ennyi az egész. Lepke megbékült. -Végül is a téma nem rossz, éppen beatregénynek való. -Most meg karintiskodsz. Tőlem meg azt várod, hogy kerouakoskodjak. -Kerouac úgy írta a regényeit, hogy egy hosszú, budipapírhoz hasonlatos tekercs egyik végét befűzte az írógépbe, aztán csak verte, és verte, és verte, és Ginsberg ott állt az ajtóban és csak siettette, hogy mehessenek a nőkhöz, vagy a fiúkhoz, kinek mi kellett, és csak verte, és csak verte és akkor egyszer csak vége lett a papírnak és kész lett a regény. -Hát mit mondjak - pazar. -Ugye? Ha rajtam múlna, megírnám egy délután alatt. -Egy apróhirdetést nem tudnál megírni. Lepke ezt elengedte a füle mellett. -Viszont beszédben csodálatos stílusérzékem van. Téged évszázados gátlások folytogatnak, engem évszázados borok szédülete szabadít fel. Az üveget nézegettem. -Ez azt hiszem idei. -Na tessék. Semmi szédület nincs benned. Nem baj, segítek neked. Nesze. Mindjárt adok papírt is. Írjad. Ott ültem a ceruzával a kezemben, ostobán vigyorogva. -Na, rajta! -Azt hittem, diktálni akarsz. -Dehogy, végül is ez a te regényed. Én csak segítek. -Nem tudom, miről írjak. -Hát például írjál rólam. Én majd ideülök, ihletnek. Nagy komolyan odahúzott egy széket és leposztolta magát. Csak ültünk és néztük egymást, és sehogy sem akarta már egyszer elröhögni magát. -Írjad már, görcs áll a nyakamba. Jól megnéztem, aztán valami effélét írtam: "Lepke volt az én múzsám. Kicsit randa volt ugyan - a kilenc múzsának idősebb, részeges bátyja - de hát, ki milyent érdemel. Makrancos barna haját a legkülönfélébb művész frizurákba igazította, mik egyformán rosszul álltak neki. Szemei fenséges közönnyel meredtek a külvilágba, csak akkor költözött némi élet beléjük, ha gúnyolódni kellett valamin." -Mit vigyorogsz? - szól rám Lepke. -Eszembe jutott, amikor először beszéltem neked a regényről. -Az ám. Sok marhaságot összefirkáltál nekem, azt hiszem most is megvan valahol. Elő is keríti a papírlapot nyomban. Némileg megilletődve szemléljük a halványuló ceruzaírást. "Olyan volt, mint egy komisz kölyök, aki nem elég, hogy maga hempereg a pocsolyában, de másokat is szeret sárral dobálni. Csak semmi szappan! - ez volt a jelszava." -Ez inkább Lordra jellemző, nem rám - mondja Lepke. -Tudom, más helyen megírtam már. De akkor annyira sürgettél, hogy muszáj volt azt írnom, ami éppen eszembe jutott. -Rólam most mit írnál? Sóhajtok. -Nem tudom, Lepke. Nem vagyok képes állandóan örökérvényű igazságokat nyomni. Mindig tervezem, hogy rendezek magamnak egy görbe hetet. Tinivel sétálunk majd ide-oda és egész nap közhelyeket mondunk egymásnak. Mellesleg egyik nap kaptam egy jó mondatot Lordról. -Halljuk. -Lord olyan mint a kigyógyított gyújtogató aki a cigaretta parázsát bámulja álmai erdőtüze helyett. Jó, mi? -Gazember - morgott - Sírrabló. Szentséggyalázó. A decemberi heves napokban Lord ott császkált az utcákon, bömbölt, agitált, körülbelül úgy, ahogy a koncerteken tette. Persze a forradalomban minden eléggé hangosan ordított szó jelszóvá válik és minden nagyszájú hőssé. Lordnak jó tüdeje volt. Az újságok - a Szabad Sajtó - is felfigyeltek rá. Lord, a hős. Lord, a lázadó. Lord, az entelektüel. S még mennyi mindent rámondtak. Szívesen kinevezték volna mártírnak is, de nem lehetett, mert semmi baja nem esett. (Tama szerint itt hibázta el a dolgot.) Kárpótlásul kinevezték disszidensnek. Ezek közül csak a lázadó volt úgy-ahogy igaz, de nem úgy ám ahogyan ők akarták volna - különben is, lázadónak lenni csak azokban a zavaros napokban volt érdem. Lord nem lázadt valami ellen, ő úgy általában volt lázadó. Olyan ember volt aki a legszebb tömegsírt is elutasítaná. Már évek óta dolgozott egy csodálatos insztrumentális számon, "A káoszból született a szenvedés", ez lett volna a címe. Egy vasúti állomás vécéjében, pornográf feliratokat nézegetve jutott eszébe ez a cím, aztán azóta is igyekezett, hogy valami értelmet keressen neki. A számból nem készült el több, mint egy tíz másodperces részlet, azt néha órákig gyakorolta, de nem tudott továbbjutni. Hát, nem irigyeltem. Ő a rockkal akart összeházasodni, s megkapta anyósnak a nyolcvanas évek Romániáját - hát istenem, százszor is meggondolnám, mielőtt egy ilyen jegygyűrűt az ujjamra húznék. -Linda járt itt a napokban - mondta Lepke - téged is kérdezett. -Igen? -Csak ne közönyösködj. Ezt játszd meg Tininek, de ne nekem. -Fáradt vagyok, Lepke. Nincs kedvem fárasztó játékokra. Lepke szórakozottan tett-vett a szekrényben és rövidesen egy második üveg is előkerült. -Veled legalább játszani hajlandó. -Lordról mit mondott? -Folyton róla hallgattunk. Különös egy lány. -Tudom. Rövid, egyenes utca szülővárosomban. Ősz van, eső után. Sárga levelek rajzolnak mintát a nedves aszfaltra. Kertes házak, elegáns rácskerítések. A fákról elkésett cseppek peregnek. Hűvös a csend, megnyugtató. Ősz van, s bölcsebbek vagyunk egy évvel. Kétszer is csengetnem kell. Idős néni néz ki az ablakon, rövidlátóan hunyorog. -Maga az ? Küldöm azonnal. Linda mosolyogva jön a gondosan lesepert ösvényen a kapuig. -Hát, vannak még csodák. Csikorog a kapu. A meggyfa már dolgavégezetten áll ott, a körtefák az érés utolsó hajrájára készülődnek. A házhoz tapadva az ismerős szőlőlugas. -Valamikor sokat jártam errefelé. -Nem sok változott azóta. Nem szőjük tovább ezt a gondolatot. A május meghalt, s szeptemberben az ember fegyverszünetet köt önmagával. Benézek a konyhába a nagymamájához. -Kezitcsókolom, Anna néni. -Rég nem járt minálunk. Linda szobájában sem változott semmi. Az ágya fölött zsúfolt polc - imádta az apró, jópofa babákat. Az én ajándékaim is itt vannak még - számtalan kibékülésünk bizonyítéka, de van néhány olyan is, amit még nem láttam. -Zavarok? -Dehogy. Olvastam és unatkoztam. Gyere ülj le. Leülök mellé a kanapéra, de ő még elmegy a lemezjátszóig. -A te ízlésed, vagy az enyém szerint? Egészen halkra húzza, s vissza ül mellém. Fehér tréningben van, s mint régen, most is felkuporodik a díványra. -Még mindig aerobic-ezel? -Nagy ritkán. Majd ha a veszélyes korhoz közeledő, kövér naccsága lesz belőlem, akkor fog újból eszembejutni. Nevetve nyújtózkodik, mint egy lusta cica. -Mesélj magadról. -Semmi új, azt hiszem. Éppen csak átélem ezeket a heteket. Finnyás ebédek, hosszú séták az esőben. -Reménytelenül romantikus maradtál - nevet Linda, de most minden gonoszság nélkül. Így volt ez mindig, hazai pályán kellett találkozni vele, hogy kedvesebbik oldalát megismerje az ember. A vadócság mindig máshol bújt elő belőle. A lemezjátszó új szám elején sercegett. -Keringő, ez a kedvencem. - ugrott fel - Gyere táncolni. Félrelökte a szőnyeget a szoba közepéről, lerúgta a papucsot. Zokniban táncoltunk a síkos parketten. -Kegyed csodálatosan táncol, Linda kisasszony. Hajlékony, kecses, mint egy őzike. -Jaj, ne mondjon ilyeneket, Max úr. Ön pirulásra késztet. -Nem tehetek mást. A kegyed szemei a világmindenség egyetlen forró smaragdja. Beléjük nézek és elvesztem. Lám, már nevetni is tudunk ezen. Nem is bírtuk ki végig a nagy kacagástól. Még akkor is nevettünk, mikor a nagymamája bejött. Kávét és süteményt hozott. -Látom, jól szórakoznak. Jöjjön gyakrabban felénk, amíg még tart a nyár. Egyszerre néztünk az ablak felé. Az eső még csak hitegetett, de a felhők szinte a tetőket súrolták. -A nyárnak már vége - mondtam ki. Linda megvárta, míg az öregasszony kimegy. -No, ragadjuk meg - belekóstolt a kávéba, s felém kacsintva gyorsan kidugta a nyelvét. - Borzasztó. Mami mindig saját ízlésére főzi a kávét. Különben... hogyan végezted az évet ? -Hihetetlen, de túléltem - szagoltam bele a kávéba - A megtért bárányhoz mindig elnézőbb az ember. -No,csak ne szerénykedj. Tudom én, milyen vagy amikor nekiülsz a könyvnek. Fogadjunk, hogy a könyv előtt töltöted a napjaidat. -Tévedsz. Az éjszakáimat töltöttem a könyv előtt. Napközben felváltva aludtam, vizsgáztam s hordtam a virágokat a profok feleségének, hogy engedjenek vizsgázni. -Csak a feleségeiknek? - kuncog Linda. -Ez a turné túlságosan lerontotta a hírnevemet, hogy a lányaiknak vigyek virágot. Ha nagymamád tudna a tavaszi viselt dolgaimról, biztos nem engedett volna be. -Dehogy. Mindenesetre kávét nem kaptál volna, de ez nem nagy veszteség. Szürcsöljük a kávét, tényleg szörnyű. Linda megúnja az előkelősködést, felhajtja egyből. -Mit szomorkodsz ott? Tudod mit? Táncolok neked, hogy felvidítsalak. Mint Isidora Duncan Jeszenyinnek. -Még csak az kéne. Pont attól lett depressziós szegény feje. Majd keresünk egy bluest és én táncolok veled. Táncolunk megint. Májusban még dühített volna a helyzet. Úgy távolodtunk el egymástól, hogy azt hazudtuk, közelebb kerültünk. Ha tánc közben magamhoz húzom, hozzámsimul, ha tapogatni kezdeném, nevetve hárítaná el a kezemet. De alighanem már sohasem fogjuk szájon csókolni egymást. -A szerelem megismerés - mondta nekem egyszer. -Persze. A Biblia is azt mondja: Jákób ismeré az ő feleségét, s aztán születtek sorban Lévi, József és a többiek. -Nem erről van szó. Csak abba tudok szerelmes lenni, akit titokzatosnak érzek. Talán ezért sem tudok kitartani senki mellett. Túl gyorsan megismerem őket. Táncolunk Lindával, zokniban. -Elmerültél az emlékekben, mi? - gúnyolódik Lepke és nyújtja a poharat. Úgy két héttel ez a beszélgetés után kezdett terjedni a hír, hogy Lord egy repülőgép csomagtartójában elrejtőzve átrepült az óceánon, s most valahol az Államokban csatangol.