"Az öregkor hajnalán, ahová lassan elérek Fárasztó már a duhajkodás. Berúgni nincs kedvem többé. Tűnődöm s velem öregszik A bor s a pohár" Ide a végére valami csattanót vagy legalább valami tanulságosat kellett volna tartogassak. Ehelyett csak morzsák maradtak - így van az, ha az ember nem tud takarékoskodni a történettel. Tini, amikor hazatérésem után szárnyai alá vett, mint egy kotló, azt mondta: -Semmi értelme nem volt az egésznek. Felejtsük el. Megigazította a nyakkendőmet s vitt a színházba, művelődni. Hiányos műveltségem a felelős ugyanis azért, hogy mindenféle sarlatánok be tudtak húzni. Mindenáron el akartam mesélni neki, milyen volt az, amikor Lordékkal röhögtünk. Ez úgy volt, hogy beálltunk mondjuk egy edényüzlet kirakata elé és erőltetetten, torkunkszakadtából kacagni kezdtünk az egérfogókon, kávéscsészéken meg teaszűrőkön. Nem is kellett sokáig erőltetni. Higgyétek el, nincsen mulatságosabb valami egy teaszűrőnél, ha elég jól megnézi az ember. Dőltünk el. Hát még amikor mások is osztozni akartak a szórakozásunkban, s tolongtak a kirakat felé. Panaszkodtak, milyen neveletlenek vagyunk, hogy nem állunk félre. Ilyenkor Lord elkezdett felfelé mutogatni és azt mondta: -Né, egy zöld traktor - mindenki odanézett, de mire felment volna a cukruk, mi már árkon-bokron túl voltunk. Tini nem értékelte az ilyen történeteket. -Pszt, ne ilyen helyen - szokta mondani. Meg aztán ott volt az a ló Tusnádon. Nahát, ilyen sunyi lovat én még életemben nem láttam. Úgy lopakodott mint Winnetou, hátulról cserkészte be az áldozatot s amikor az ijedten megfordult - s ki ne ijedne meg amikor hátulról a fülébe lihegnek - beleharapott a karjába vagy ahol érte, aztán uzsgyí. -Ugyan már, ne légy gyerekes - mondta Tini - elvégre már túl vagy a huszonkettőn. -Nem értem mi van ezzel - mondtam. - Lord a harmincon is túl volt s háromszor is megharapta a ló. Na nem mintha olyan nagy harapások lettek volna, a fogak nyoma alig látszott, de hát az az utálatos nyál... Órákig mosakodtunk utána. -Ez a Lord kezd már az idegeimre menni. Még jó, hogy elment. -Nem értem, mi a bajod Lorddal. Én egy lóról meséltem neked. -Na, most már igazán hagyd abba. Akarod, hogy megint összevesszünk? Nem akartam. De az az igazság, hogy Tininek semmi érzéke nem volt az élet zamata iránt. Persze abban igaza lehetett, hogy Lord nem volt igazából az a fajta, akitől jómodort tanul az ember. Tudott gyöngéd és kegyetlen lenni, fukar és nagylelkű: szerény nem. Tulajdon mítosza annyira elevenen élt benne, hogy emellett még szerénynek is lenni csalás lett volna. Amiben nem hitte, hogy ő a legjobb, az nem érdekelte. Sohasem voltak céljai, tehát sohasem tévedhetett. Én, ki azon fáradozok, hogy papírra vessem ezt a mítoszt, vagyok az utolsó, aki követ vethetne rá ezért. Alaposan kinevetne, ha megtudná, hogy őrültségeinek értetlen krónikása lettem. -Nem értem mit eszel ezen a Lordon - mondja Tini napjában többször is - Nem neked való. -Nem tudom, kit kellett leszedni a székről a koncerten. -Hagyjuk ezt, jó? Különben is, éppen azért. Elveszi a józan eszed, csupa szenny az egész - mondja határozottan. - Te értelmiségi vagy. Vagy az lesz belőled. Felnevetek. -Hát elektromérnök talán lesz belőlem, de hát drágám, a mérnökök száma nálunk már a múlt ötéves tervben meghaladta az értelmiségiekét. -De belőled nem "olyan" mérnök lesz. Egy csomó könyvet olvastál, mindenhez hozzá tudsz szólni, meg minden. -Lord is olvasott egy csomó könyvet. -Komolyan? Nem is tudtam, hogy tud írni-olvasni. Gyanítom, egész könyvtára van pornográfiából. -Dehogy. A Micimackó a kedvenc könyve. -A Micimackó? Na ne mond. Hát ez csodálatos kultúráltságra vall. -Hiába gúnyolódsz. Megkérdezheted Lepkét is - a Micimackó az európai kultúra alapköve, jelentősége csak a Bibliával, meg a hindu szent könyvekkel mérhető össze. -Viccelsz. -Kérdezd meg Lepkét. Ő aztán tagadhatatlanul igazi entellektüel. -Lepke egy pózoló ökör - dühöngött Tini. Évfolyamtársak voltak és ki nem állhatták egymást. - Azért, mert félholtra fagyott a Szilágyi sírján, még nem jelenti azt, hogy entellektüel volna. -Na jó, hagyjuk Lepkét. Figyelj ide: Micimackó ki akarja fosztani a méheket és felszáll egy nagy kék léggömbbel, amit Róbert Gidától kért kölcsön, miután meghempergőzött a sárban, hogy egy kicsi fekete felhőnek látszodjék. Nos, felszáll és a méhek nyomban gyanakodni kezdenek. Micimackó kicsit aggódva leszól: "Ugye olyannak látszom mint egy kis fekete felhő?" Mire Róbert Gida: "Nem mondhatnám. Inkább egy olyan mackófélének látszol aki egy léggömbbe kapaszkodik." Hát nincs benne ebben a részletben az emberi individuum mindent elsöprő jellege, maga a megmásíthatatlan Karma? -Én semmi effélét nem látok benne.- kicsit gondolkodott - A Karma meg valami buddhista szó, azt hiszem. Mintha tanultuk volna valahol. -Meséltem neked, hogyan volt, amikor Lord el akart menni zen-buddhistának? -Semmit sem akarok hallani Lordról. S amit elmeséltél, egy nagy sületlenség és kész. -Igen? S amikor a juhász megveri a szamarát Petőfinél, annak mély szimbolikus értelme van, mi? Vagy a Horváth Imre négysoros banalitásai? -Horváth István, nem Imre. -Mindegy. Szóval azokban fenenagy művészi érték van? -Tudod, Max, neked még sokat kell tanulnod, hogy... Felugrottam. -Úgy? Na jó, akkor én most megyek. A padon ültönk a parkban. Tini ijedten nézett rám. -Hová mész? -Megyek tanulni. Ég veled. -Meg vagy örülve? Hisz én csak...- futott utánam. Visszacsalogatott. Újból a padra telepedtünk, a hajamat simogatta. -Tudod, hogy szeretlek- mondta- S attól vagyok egy kicsit ideges. -Hát humorérzékkel nem igen áldott meg az ég, az biztos. Ezt lenyelte. -Tudod mit, meséld el, hogyan akart Lord zen-buddhista lenni. -Biztos érdekel? -Fura dolognak tűnik. -Olyannyira, hogy egy szó nem igaz belőle. Erre megint megharagudott. Pár hónappal azelőtt, hogy valami furcsa centrifugális erő Lord közelébe sodort volna, pár kellemetlen roham után a kórházban kötöttem ki. Vakbél. Alighogy a kivágatás határozata megszületett, a fájdalmak nyom nélkül eltűntek, mintha sosem lett volna vakbelem (mint ahogyan a fej már jóval a bárd lecsapása előtt hiányzik az áldozat testéről), így a fentmaradó másfél napban kétségbeejtően egészségesen császkáltam fel s alá a kórházfolyosókon, közepes sikerrel udvarolgatva a csinos ápolónőknek. Nem tudom miért van így, de a sebészeten mindig csinibabák vannak. Mikor aztán megöregednek, átteszik őket a járványosztályra. Csak a takarítónők voltak amolyan márinénik. Érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodtak ahhoz, hogy beteg vagyok. Elhatároztam, hogy kihasználom ezt az alkalmat a Lepke szerint végkiszáradásban szenvedő költészetem felfrissítésére, s megkértem a nővért, adjon dupla adag novokaint. Szemérmes vihogásba kezdett - csinibaba volt ő is. Nem adott határozott választ, hanem mesélni kezdett egy esetet, mikor pár évvel előbb valakit egyszerűen elfelejtettek elaltatni. Semmi rosszakarat nem volt a dologban - valami kavarodás támadt, és mindenki azt hitte, hogy a másik már beadta az injekciókat. Aztán bejött az orvos és felvágta. A páciens még fel sem jajdult - igazi hősnek nevezhetnénk. Úgy el voltak foglalva a műtéttel, hogy csak mikor később bejött egy új nővér, vette észre, hogy a páciens arca verejtékben úszik és pokolraszálló grimaszokat vág. Ha a nővér előszedi az egyetlenszer használatos szeringát, riadtan figyelem - hátha mégsem tökéletesen steril? A hadseregben, ahol az egész szakaszt egyetlen tűvel oltották be, s azt sem kötötték orrunkra, mi ellen, nem zavart a dolog. Elegáns vendéglőkben finnyásan méregetem a tányért, kanalat - viszont odavagyok a koszos kis talponállókért, ahol papírtányérra teszik a mititejt, s az ember óhatatlanul összekeni magát mustárral. Az étel, amit legjobban kívántam, egy utcai bódénál árult zsíros kolbász volt, amit a lőtérről hazafelé menetelve láttunk. Ha hiszitek, ha nem, legközelebbi kimenőmkor első utam oda vezetett - persze zárva volt. De addig is, hogy biztosan teljes legyen az önáltatás, e lassanként vége felé közeledő könyv utolsó lapjain mégsem arról fogok írni, amiről kellene - vagyis hogyan vezet Tini a papucsférj szerepe és a velejáró családi örömök felé - hanem igenis arról, hogyan kell fejest ugrani a nyárba, hogyan kell hatalmas, megrágatlan falatokban nyelni az életet, amint Lord tette - mégha az ilyen lakomáknak néha elkerülhetetlen csömör is lesz a vége. A régi noteszem. Lord alaposan tévedett, mikor azt gondolta, az ő élettörténetét írtam fel a pársoros jegyzetekben. Verssorok, daltöredékek, aranyköpések sorakoznak, de sehol egy dátum, sehol egy tény, egy történés. Bár az időrendi sorrend itt aztán biztosnak látszik - ami ebben az eléggé kuszára sikerült könyvben azért nem mindig nyilvánvaló - nevetnem kell magamon, micsoda taktikázással próbálom hozzáidomítani e rövid jegyzeteket emlékeimhez. Gúnyolódik a notesz velem: a legmeghökkentőbb ötletek, a legtanulságosabb fejgombok olyan időpontokkal kötődnek össze, amiket magamban az unalom vagy tétlenség nagybetűs címszavaival jelöltem be. "Nem én vagyok aki valamit akar Az te vagy és nem én Nem én vagyok aki valamire vár Az te vagy és nem én Nem én vagyok aki valamitől fél Az te vagy és nem én Te vagy aki csinálhat valamit és nem én..." Ez nem Explozív szám volt. Akkoriban a Kontroll Csoportot hallgattuk kalózkazettákról, úgy szítottuk magunkban a lázadást. Lord játszotta néhányszor ezt a számot, persze csak beavatottak előtt, nekem ugyan sohasem tetszett. Pedig rengeteg lelket vitt bele, mindent megtett volna, csakhogy az ellenkezőjét hozza ki belőle, mint amit a szöveg mond. Váltig magyaráztuk Lepkével - ritka eset, hogy egyetértettünk valamiben - hogy ezt szó szerint kell venni, ő csak dalol ott magában, a tömeg pedig lázad ha akar, s ezt az a nő a maga szenvtelen hangján nagyon jól elmondja. A nevét nem tudtuk, mert biztonsági okokból a kazetták hozzánk címke és borító nélkül értek el - egyedül Müller Péterről hallottunk. "Nekem akkor vagy a legjobb mikor mindenkinek rossz vagy." Ez az egyetlen sor, ami még eszembe jut ebből a számból - most furcsán banálisnak tűnik. Hittünk a kitaszítottak közösségében, s valahogy úgy képzeltük, megfordulhat a mérleg: a kitaszítottak többen lesznek, mint a bentmaradottak, s a társadalom maga alakul át külvilággá. "Marx, Lenin és Clara Zetkin engem javasol Én vagyok a megbízható antifuturista A monumentális propaganda tárgya: Szavazz rám!" Ez már az URH, vagyis egy lépéssel tovább a brutális messianizmus felé. Kik is voltunk tulajdonképpen? Lord a féligképzett munkás, a verekedő, vásott de azért szeretetreméltó gyermeke a társadalomnak: komisz lurkó, akit megdicsérnek az olyan csínyekért, amiért a strébert a sarokba állítanák. Tama, az autodidakta, Tama, kinek feje szédületes zenei tudással tele, de olyan lusta, hogy rendszeresen kifelejti a hangsúlytalan ütemeket. Meg én, ki az egyetemi élet s a kényelmes mérnöki karrier elől szöktem meg, úgy két hónapra, vagyis elég rövid időre, hogy problémamentesen visszakérezkedhessek. Hát lázadás volt ez? "Minek a púp, ha az ember nem lehet teve?" Lepke magának tulajdonítja ezt a benyögést, s bizonyára hazudik. Igaz, néha nekem is úgy tűnik, mintha az én fejemből pattant volna ki. Rég itt kellett lógnia a levegőben. "Ha a csúcson leszek, akkor is szeretlek téged A népem leszel - és én a népzenészed." Lord ezt nagy betűvel szerette mondani, így: A Nép Zenésze. Bár elismerte, hogy a "népzenész" szóban is nagy adag finom irónia rejtőzik, saját változatát, a Nép Vezére kaptafájára gyúrván, találóbbnak érezte. Rátapintott ő valamire - megvolt az a szerencsés tehetsége, hogy gúnyt űzve hibáiból, erényként tüntesse fel őket. Ha hatalom lett volna a kezében, eltűntek volna a süllyesztőben Beethoven, a Pink Floyd, de még Jim Morrison is. Explozívot hallgatott volna az egész világegyetem. "Meddig megy ez, meddig megy ez így? Meddig megy ez, meddig megy ez így? Meddig-meddig, Meddig-meddig, Meddig-meddig..." Ez viszont már Explozív, egyike az "elsüllyedt" nagy számoknak. Voltak a "klasszikus" nagy számaink - a Vandál bluesról eleget beszéltem. Aztán voltak könnyed kis számok, amik néha-néha egy-egy koncerten is felbukkantak, de utána a bulin feltétlenül, ha Lord meg akarta bőgetni a lányokat. De voltak olyan dalok, amiknél első hallásra úgy éreztük, Lord most igazán megfogta Isten lábát, aztán valahogyan elidegenedett tőlük, s volt úgy, hogy egyetlen koncerten sem volt hajlandó játszani őket. "Az ökör és a ló Igába való Verejtékszag csak Nekik az élet. Ökörnek születtem Lóvátett vagyok..." "Addig jár a korsó a kútra, amíg meg nem erőszakolják." Ezt Tama köpte be, Prücsire vonatkozóan. Nagy kacagás volt akkor. Most, egy év távlatából, kissé kopott az élc. "Gyógyszere volt elég, az egészség hiányzott neki" S még néhány ilyen vicc a mellékvonulatból. Egy részük még jó is. Aztán egy hosszabb bejegyzés. "Vigasztal a szél..." Nem tudom miért írtam le. Ezt a dalt nem fenyegette az elfelejtés veszélye. Furcsán, szinte magányosan áll a temérdek sületlenség közepette. Mint amikor a kegyetlenségéről hírhedt sejk rafinált ízlésű mecsettel teszi nevét hallhatatlanná. "Vigasztal a szél, benne még nem csalódtam Megfogom kezét s ő magával ragad. Esőcseppekkel vigasztalunk ezer arcot S minden emberen széthordjuk e dalt Ha elindul a szél..." Leírtam mégis a teljes szöveget. Szép, gömbölyű betűkkel, tehát nem a pillanat megmentésének kapkodásában, hanem szép komótosan, íróasztalnál ülve. "Ha elindul a szél, te nem kell tőle félj Fordulj nyugodtan szembe vele, hallgass, zenélj Emeld fel arcodat s ő elfúj gondokat Az élet háborújában majd csendesen elringat..." Na, legyünk őszinték. Ez nem Lord, ezt bárki megmondhatja. Méghogy csendesen ringatózni az élet háborújában. Mégis ő írta a számot, s én megint zavarban vagyok, mint mindig, ha megmagyarázhatatlan dolgokról kell beszélnem. Nehéz bevallani, hogy lassanként eljutottam a könyv végére és az a helyzet, hogy szinte egyetlen szereplőmet sem értem igazán. Merjem azt mondani, éppen ezért szeretem őket? Vagy írjam ide megint azt a Kerouac idézetet az elejéről? Ezt mégsem tehetem meg. Mert hogyha vízízű perceimben elnézegetem Erdély térképét, végigjárt, végigőgyelgett, végigtántorgott útjainkat, hát lassacskán egy elegáns cipőfűzőcsokorhoz kezd hasonlítani az egész, jól meghúzva, nehogy kibomoljon, s a fonal mentén emberek vannak, jók és gőgösek meg hülyék, meg rosszak, bár akad néhány belevaló is, csak Denver nincs sehol, mert miért is lenne Denver Erdélyben, Denver Coloradóban van, valahol amerre most Lord igyekszik, hogy pazarul megéljen mint edénymosó egy kertvendéglőben, rockszámok címeiből felcsípett angolságával ballag Denver felé, szóval barátaim... "A lét meghatározta a tudatot. Dalra fakadnak a vérebek. Rosszul időzített káosz Tízmillió pokolgép ketyeg. Kiért gyúlnak a fények? Ki maradt alul? Van-e élet a földön A rock'n'roll-on túl?"