"Önpusztító énem Új utakra hív Az ördögé a vérem Szívem sólyomszív" (az Explozív együttes dalszövegeiből) Márciusban az Explozív megtartotta első koncertjét. Miután mindent beállítottam (addigra az is kiderült, hogy a fényszórókat sincs ki felszerelje), Lord adott egy jegyet s azt mondta: -Na, hozd el egy barátnődet. Téged beengednek úgyis. Kapcsolatunk Tinivel utolsó napjait élte akkoriban - elviselhetetlenül megkomolyodott a lány. Bántuk is eléggé mind a ketten, de sehogy sem jöttek össze a dolgok. -Én nem megyek ilyen helyekre - mondta - Különben is, kiféle-miféle ez a Ritmic? -Nem Ritmic, Explozív. -De hiszen... -A plakáton azért áll Ritmic, mert nem szabad felforgató szövegeket írni rá. Két hétig írtam a békeverseket, amit bemutattunk a cenzornak. -A te szövegeidet fogják játszani? - Tini szinte elérzékenyült a gondolattól. -Dehogy, Lord sosem játszana ilyesmit. Mellékszereplő vagyok, aki Lord helyett gyújtom a gyertyákat az ördögnek. -De miért éppen Ritmic? Jobbat nem kaptatok? -Ez volt a legjobb, mert annyira hülyén hangzik, hogy semmiképpen sem maradhat rajta a csapaton. Hallgattunk. Pátosszal fogalmazva ezek voltak szerelmünk utolsó percei. -Max... Te tényleg élvezed ezt az egészet? Aztán mégis elmentünk a koncertre. Tényleg símán beengedtek, az intéző inkább arra volt kiváncsi, ki van akkor a mixer mögött. -Baj lesz belőle - csóválta a fejét. Nekem is ez volt a véleményem, de Lord ragaszkodott hozzá, hogy egyedül is boldogul. Nem volt nagy felhajtás. Végtére egy ismeretlen bandáról volt szó. Ültünk és néztük a hangszereket a sötét színpadon. A nézőtéren halkan beszélgettek, nem fütyölt senki, nem követelte a zenészeket. Melák sétált fel a színpadra, és egykedvűen, mintha csak hangolni akarna, magára kanyarította a gitárt. A közönség mintha észre sem vette volna, amikor pattintgatni kezdte. Furcsa hangja van a basszusgitárnak - bár több erőt hordoz, mint bármely más hangszer, a padlón át a gyomrodig kúszik, az ablakokat remegteti, valahogyan üres és testetlen marad mindig, mint egy díszlet ami akkor is háttérnek tűnik, ha nincs előtte semmi - egyes emberek arca ilyen. Melák többször is elhatározta, hogy elcseréli egy határozottabb egyéniségű nagybőgőre, de Lord megfenyegette, hogy kirúgja - ő metálbandát vezetett és semmi szükségét nem látta az ilyen dzsesszes külsőségeknek. A hangolásszerű pattintások már rég felismerhető ritmussá álltak össze, mire a közönség kezdett éledezni, hogy a színpadon történik valami. Közben Tama is komótosan bemászott a dobok mögé, a cintányérokat igazgatta, sietség nélkül. Én mindig gyors mozgású, csupa ideg fiúknak képzeltem a dobosokat - Tama maga volt a megtestesült lustaság. Idősebb volt mindannyiunknál, kicsit flegmán vette az életet s nemigen látszott, hogy bármi is izgatná a világ dolgai közül. Inkább intelligensen, mint ösztönből dobolt s ha a seprűvel megpendítette a cintányért, úgy hangzott, mint egy gúnyos kaccanás. Nem vette át a ritmust, ahogy egy dobtól elvárná az ember, csak egyet-egyet dobbantott, mintha fel akarná hívni a figyelmet valamire. Majd látszólag unott képpel taposni kezdte a nagydobot - kicsit tétovázott először a ritmus körül, aztán magához kaparintotta. Tama elégedettnek látszott, szórakozottan kevert ide-oda a dobok között, mintha cifrázná is, meg nem is. Melák is megkönnyebbült az egyenletes dobbanásokat hallva. Most már volt mire támaszkodnia, ujjai elfutkoshattak, és emberi fülnek hallhatatlan, csakis talpon át érezhető szólót szaporázott a mélyebb húrokon. Néhány szórt fényű színes lámpa is kezdett kigyúlni a színpadon, de a nézőtér még mindig világos volt. Az első sorokat már elrabolta a zene, de hátrább sokan még mindig tanácstalanok voltak, érdemes-e abbahagyni a beszélgetést ezért az egészért. Legnagyobb bosszúságomra Tini is úgy volt vele - mindenféle apróságokról csacsogott. Érezte, hogy elveszít, s valahogy az a furcsa érzése alakult ki, hogy kapcsolatunk összefügg a beszélgetés fonalával. Annyira nem figyelt oda, hogy talán ő volt az utolsó a teremben, aki észrevette, hogy Hangya is a hangszeréhez lépett. Egyszeriben megváltozott a helyzet. Az orgona maga a test nélkül kóválygó dallam - mintegy beburkolja a többi hangszert. Tini tovább susmogott a fülembe, de most már végképp nem törődtem vele. A színpadon verekedés dúlt, aminek kimenetele ugyan nem volt kétséges, lefolyása azonban ugyancsak izgalmasnak igérkezett. Az orgona is egyéniség nélküli hangszer - kivéve, ha nagyon nagy művész játszik rajta, és Hangya nem volt nagyon nagy művész. De ő a dallamot képviselte, s a dallam, mint a napos oldal lovagja mindig is győztesként került ki az évezredek óta tartó harcból, amit a ritmussal folytat. Számomra mindig egy fajta halálnak tűnt, ahogy az Amerikába hurcolt négerek meztelen ritmusa megadta magát és dallamos spirituálékba menekült. Akkor is, ha furcsa, kései fattyúként a blues is ebből a halálból született. Most már alakja volt a zenének és rá kellett figyelni. Nem volt se szép, se kellemes, de már akarata és izmai voltak, kitaszigálta az utolsó beszélgetésfoszlányokat a teremből. A nézőtéren még mindig világosság volt, de már a színpadon is égett minden fény. Tini is elhallgatott, nyújtotta a nyakát, hogy jobban lásson. Mindenki a magányos mikrofont bámulta a színpad közepén, s meg-megremegett a dallam furcsa bicsaklásaira. A fények és a zene egyszerre aludtak ki, mintha áramszünet lett volna. Egy negyed másodpercig egy ijedt sikoly volt a terem, de a következő pillanatban Lord már ott állt a színpad borotvaéles fényében s a mikrofonba ordított: -Nézzétek! Ez a Sólyomszív gitár! Feje fölé emelte az ezüstszínű hangszert. Nem tudom, hogy történt de talpon voltunk mind. Nem tudom, mit kiáltottunk, mindenki másvalamit, talán szeretője nevét, azt, hogy "Hurrá", "Vivát" vagy mit tudom én. Lordék utólag azt mondták, hogy a színpadról ez úgy hangzott, hogy "Explozív", bár néhány beavatotton kívül senki sem tudhatta az együttes valódi nevét. Tini is ott ugrált mellettem. (Később letagadta.) Úgy éreztük, ereink közepén húrok feszülnek, együtt remegnek a gitárral. Furcsa, csiklandós érzés volt, mintha az agyvelőd viszketne. "Haha, századszor is meghalsz, Ezredszer is elvisz a láz Fű leszel vagy feltámadsz Egy mihaszna kutyában..." Százszor vagy ezerszer hallottam ezeket a számokat, s sose tudtam eldönteni, a szöveget utálom-e jobban vagy a zenét. Valahogy úgy próbáltam érvelni, hogy ezeket legfeljebb egy másik Lord tudná élvezni, de kinevettek. -A lényeg az, hogy a néző olyan fáradtan jöjjön ki a koncertről, mintha összeverte volna egy díjbirkózó - mondta Lord és akkorát kacagott mellé, hogy végképp nem tudhattam, komolyan beszél-e. Most ott ugráltam én is. "Jobban teszed ha lenyomod a pedált Jobban teszi ha százezret dobban Jobb ha lehúzod a vizet Jobb ha felrobbansz, haha." Tini azt mondja, minősíthetetlenül viselkedtem. Nem hiszem, hogy igaza volna. Nem sokra emlékszem ugyan a koncert első feléből, de arra igen, amint felmászott a székre és onnan sikoltott, hogy "Jújj, Sólyomszív!!!", meg hogy két ujját a szájába téve fiúsan fütyült a szám végén. A székről végül is én szedtem le, mert a mögöttünk lévők állandóan emelgették a miniszoknyáját, ő észre sem vette. "Önpusztító lényem új utakra visz" énekelte Lord és Tini lelkesen dobolt, tapsolt neki. Valamikor már szinte a vége táján aztán a nagy ordításban begerjedt egy hangszóró és sehogy sem akart leállni. -Mi az ördög - bömbölt Lord a mikrofonba. - Max, hol a fenébe vagy? Gyere és csináld meg. Közben folytatták, a hangszóró meg vonított tovább. Tini felé fordultam, de a szék már üres volt mellettem. Nem is láttam aztán néhány hónapig. Átmásztam valahogyan a székek között az ajtóig. A kulisszákban valaki rámordított : -Hol császkáltál eddig? Micsoda felelőtlenség! A keverőn az egyik csatorna maximumra volt nyomva. Valaki heccből csinálhatta, mert hogy én nem hagytam úgy, annyi biztos. Lehúztam,s a vonítás megszűnt. Április elején otthagytam az egyetemet és hosszabb turnéra indultam az Explozívval. Ez már befutásnak számított - volt egy ütött-kopott mikrobuszunk, a vele járó mogorva, szótlan sofőrrel együtt. A busz a lehetetlenségig meg volt rakva hangszórókkal, fényszórókkal, állványokkal, hogy Tama irdatlan dobfelszerelését ne is számítsuk. Ezeket mind a busz végébe zsúfoltuk, a csomagtartóba a bőröndjeink kerültek. Hogy ez az alkotmány még egyáltalán mozgott, az materialista alapokon teljességgel magyarázhatatlan lett volna, de mi idealisták voltunk. Úgy éreztük, most kezdődik az élet. Tavasz volt, teljesen alkalmatlan idő a realitásokkal törődésre. Sár volt, locspocs, meg minden, fájt a fejünk a vitaminhiánytól, amit pálinkával próbáltunk ellensúlyozni (viszonylag sikeresen). Nekünk a tavasz nem szerelmet jelentett vagy virágokat - nekünk száguldást jelentett, legalábbis olyan száguldást, amit egy olyan mikrobusz volt képes produkálni, ami már a Bumbesti-Livezeni-i vasútvonal építését is megtapasztalta. Zeng a folyó völgye! Mit törődtünk volna mi a hóvirágárus cigányasszonyok ócska tavaszával! Nem is mondtam különben, hogy erre a turnéra úgynevezett komoly műsort állítottak össze számunkra. Ez volt az ára a annak, hogy lepaktáltunk az ördöggel. A műsor komolysága abból állt, hogy hozzánk csaptak két félig-meddig hervadozó cicababát, akik nyitányként diszkóslágereket énekeltek playbackről s két komikust, akik Stan és Bran név alatt produkálták magukat. Ilyen szomorú alakokat még életemben nem láttam. Abból kellett volna megéljenek, hogy a közönséget nevettetik, de hát ez egy olyan közönség volt, amely az ördögnek sem akart nevetni. Másra várt, s ugyanaz a fütyülés amely Lordnak a sikert jelentette, nekik fájdalmas bukás volt, estéről-estére. Három vagy négy gépelt lapja volt mind a kettőnek, azon tartották a gondosan cenzúrázott és engedélyezett vicceket - az anyósról, a dadogósról, a részeg sofőrről. Egyszer megpróbáltam feldobni nekik a legjobb viccet Tündérszép Ilonával és a Sárkánnyal - meg sem hallgattak. Nagyjából egyforma magasak és kövérek voltak - így hát felváltva voltak Stan és Bran. Abban az évben minden rockegyüttessel utazott két ilyen alak, ugyanaz a Stan és Bran, ugyanazok a gépelt lapok, ugyanaz az unalom. Tama egyszer azt mondta, hivatásos besúgók. Mindenesetre, jól megfizethették őket, hogy elviseljék gúnyolódásunkat. A lányok - Duo Modern-nek hívták őket, valódi nevüket, amint a komikusokét is, elfelejtettem - szürke kis egérkék voltak. Egymás mellett ültek a buszban, s végigaludták az egész utazást. Az italt nagy ritkán elfogadták, de olyankor sem engedtek fel. Talán túl vadak voltunk nekik, bár fogadni merek, láttak ők még olyanabbat is. A koncertre élénkpiros aligszoknyát s kihívó fekete harisnyát vettek fel - a nézőtérről nem is mutattak rosszul. Közelről nem voltak vonzóak, talán túlságosan megszoktuk őket. Volt egy kazettájuk a három szám hátteréről - visszahívásra nem is gondoltak. Ahogy végetért a műsoruk, már mentek is a hotelbe, bezárkóztak a szobába s másnap reggelig nem láttuk őket. S mert a mikrobuszban még ezek után is maradt valamennyi szabad hely, ezt betöltötték a rajongóink. Voltak vagy tízen - ha megálltunk valahol, őket nézték zenészeknek és Lordot rakodómunkásnak. Fanatikusan rajongtak az Explozívért s a rockért általában, de ez az imádat teljesen kitöltötte szűk egyéniségüket és nem hagyott helyet semmi egyébnek. A nevüket sem tudtuk, annyira egyformák voltak. Lehet, nem is volt nevük. Imádatuk tárgyai nem sokra méltatták őket - egyszerűen félrelökték, ha zavartak valamiben. A koncertekre persze bejöhettek ingyen, hogy a színpad előtt vaduljanak- ők voltak a gócpont, ahonnan az extázis szétterjedt az első sorokra, vagy szerencsés esetben az egész teremre. Elkisértek egész turnénkon. Lehet, hogy nem voltak mindig ugyanazok, de ez senkinek sem tűnt fel. A hosszú haj prófétaarcot adott mindeniknek, egy rakás üdvözült képű Jeremiás egy rakáson... Bárhova érkeztünk, nyakukba vették a várost, s ahol magukfajtára találtak (a rockeröltözet olyan, mint a szabadkőművesség, titkos kapcsolat, ami az azonnali tegeződésre sőt barátkozásra jogosít fel), beharangozták, mekkora buli van készülőben. Mint élő plakátok soha nem hallott tömegeket csődítettek a termekbe. Derekasan megfeleltek a feladatnak, pedig a gyakorlatban soha nem kaptak cserébe semmit. Még az is megesett, hogy véletlenül vagy akarattal Lord lefelejtett néhányat a buszról. Az extázis volt egyetlen fizetségük. Tudok nőket kik kevesebbért többet kértek. Behúzódtak a busz hátsó üléseire, egymás között ittak és röhögtek megállás nélkül. Egy lány is volt köztük, őt Prücsinek hívták. Jól meg kellett nézned, hogy észrevedd, mert kinézetre nem igen tudtad megkülönböztetni, de ha jól megfigyelted, szívesebben káromkodott és többet ivott mint a többiek. Nemigen volt több egy városszéli kurvánál, de őt legalább megkülönböztette az a tény, hogy személy szerint Lordért rajongott. Akár egy romantikus regény hőse is lehetett volna, annyira reménytelen volt ez az imádat - Lord úgy kezelte, mint egy házőrző kutyát, akit megsimogat néha az ember, de azért mégiscsak az udvaron a helye. Néha ugyan Lord felállt a kocsmában, vagy ahol éppen voltunk, hogy - megyek, meghágom Prücsit - és eltűnt egy-két órára, de ez inkább egy olyan hálaféle volt azért, hogy a lány mosott rá, megstoppolta a zokniját meg minden efféle, amire Lord sohasem alacsonyította volna le magát. Mi általában szállodában szálltunk meg, ők a buszban aludtak és az a mítosz járta, hogy éjszakánként mindannyian végigmennek Prücsin. Akkár igaz is lehetett, bár én nem hiszem és nem válna javára a történetemnek sem. Eszem ágában sincs az igazság kiderítésével foglalkozni, megmaradok a látszatnál, vagy a mindenki számára érthető, egyszerű, kényelmes igazságoknál, amelyek mesélés céljára sokkal alkalmasabbak. Ez most igen-igen kemény dolognak tűnik. Annak idején viszont élveztük, sőt mintha felüdülés lett volt az eddigi életem lomha völgyeihez képest. Az első napok valóra váltották legvérmesebb reményeinket. Már előre végigtelefonáltuk ismerőseinket. Hiszen egészen nevetséges plakátaink voltak a Ritmic együttes felirattal, ami alá egy fénykép került, amit Lordnak egy olyan ismerőse készített, aki valamikor fotókörre járt. Az egész bandát dobostól kicipelte egy borongós februári napon a feleki tetőre. Az eredményről csak nagy nehézséggel lehetett megállapítani, hogy négy ember van rajta. Lord meghívottjai hosszú hajú, Krisztus képű, réveteg egyének voltak, külön-külön mindenik Lord tökéletlen utánzatának tűnt. Úgy viselkedtek, mintha templomba jönnének. A Tama meghívottjai leginkább a Lord gitárszólóira voltak kíváncsiak. Tama dob-bravűrjeit már bizonyára megszokhatták. Akiket aztán Melák hívott meg, hatalmas tömeg jópofa fiú meg lány valami észveszejtő bulira vagy szédületes álarcosbálra számítottak. Én magam úgy telefonáltam minden ismerősömnek, hogy egyedi, el nem szalasztható alkalomról van szó, amit ha egyszer láttál, utána nyugodtan halhatsz meg. Első alkalommal annyira megtelt a terem, hogy többen kintmaradtak. Csak jó időre tudtuk meg, hogy abban a városban elfelejtették kiaggatni a plakátokat. Már beszéltem arról a bűvöletes hatásról, amivel ez a nagyképű, banalitásokkal telezsúfolt szöveg hatott még az olyan emberekre is, mint Tini vagy én, hogyan gördítette át még a nem kifejezetten metálrajongókat is a felfigyelés, tetszés, rajongás fázisain a tomboló extázis állapotába. Szükség is volt erre, hiszen az Explozívnak, rövid csillogása alatt, sohasem tellett előegyüttesre, s Lordnak újra meg újra az utca hőmérsékletén álló közönséget kellett felmelegítenie. Máig is emlékszem arra a bizonyos első koncertre, amikor egy Pavel bácsi nevezetű öregúr volt a teremellenőr. Csipőre tett kézzel figyelt, miközben a színpadon a hangszereket igazgattuk. Végignézte, amint a lassanként felgyűlő közönség megtöltötte a termet. A civilebbek félénken köszöntek neki. -Meglátod, ezzel az emberrel még bajunk lesz - mondtam már akkor, Lord csak legyintett. Mikor hátramentem a keverőpulthoz (a fényeket is onnan igazgattam), onnan is rá-rá tekintgettem az öregre. Eljött hát az a bizonyos lassú bemelegítés, Melák, Tama sorban megjelentek a színpadon. Ezt még elég nyugodtan tűrte, csak valmi megrögzött lenézést tudtam kiolvasni arcából, mikor néha oda-oda sandítottam. A fények hirtelen leoltása, Lord megjelenése, mire a már megszokott üvöltőkórus volt a válasz, az öregre viszont olyannyira hatott, hogy csípőre tett kezét is leengedte, s nekitántorodott az ajtónak. Itt szem elől tévesztettem, mert ennél a számnál különösen sokat kellett a fényeken változtatni. Kisebb dolgom is nagyobb volt, mint szekáns vénemberekre figyelni. Lord úgy látta jónak, hogy a második szám egy blues legyen (végleges műsorunk sohasem volt, hanem Lord mindig éppen hangulatától függően döntött egyik vagy másik szám mellett, ami bizony elég problémát okozott nemcsak Tamáéknak, hanem nekem is, akit teljesen felkészületlenül értek ezek a változtatások). Nos, a blueshoz az elcsendesedő zene hangulatának megfelelően halványvörös fényt s alig sejthető lila hátteret adtam. Egyszercsak érzem ám, hogy valaki megráncigálja a vállamat, pontosabban éppen csak a galléromnál fogva nem penderített ki a helyemről. -Felkapcsolni! -Tessék?! Kicsit furcsának tűnt nekem, hogy végigbírta az előző hatalmas vadulást, s most erre a sokkal csendesebb számra jött el kivágni a hisztit. Gondolom ennyi időre volt szüksége, hogy felocsúdjon s megtalálja a legsebezhetőbb embert, hiszen a színpadra mégsem mászhatott fel. -Felkapcsolni a fényeket, ha mondom! -De miért? - kérdem én - Ehhez ez talál. -Te ellenkezni mersz velem? S ha a nézőtéren valakit megerőszakolnak ebben a sötétben, ki válalja a felelősséget? Röhöghetnékem támadt. Ó, az isteni felelősség! Az igazság az, hogy nem is igen iparkodtam visszafojtani. Ne felejtsétek el, ez a turné első napján történt s én pontosan azért indultam el erre a turnéra, mert azt hittem, hogy a korlátlan szabadság korszaka lesz. Akkor még nem sejtettem, hogy az én fő feladatom az lesz, hogy én legyek az okos ember, amíg a többiek élik a világukat. Az Explozívet később többször átsegítettem a botrány kirobbanásán, de akkor még nem igen volt kedvem hozzá. -Na, majd adok én nektek - mondta a Pável bácsi és elvonult. Egy kicsit izgultam. Arra számítottam, megfogja a főkapcsolót és elveszi a villanyt, hogy istenigazából sötétben maradjunk, de nyilvánvaló, hogy ezt nem tehette meg. Ehelyett felgyúltak az összes lámpák a teremben. Lord meghökkenve nézett rám, én meg kézzel-lábbal mutogattam, hogy nem vagyok a ludas a dologban. Akkor azonban megjelent a színpadon a Pavel bácsi. Először azt hittem, Lord megüti de semmi ilyesmi nem történt. Odament a mikrofonhoz és belekiabálta, hogy ha nem viselkednek rendesen, ha nem ül mindenki a helyén, félbe fogjuk szakítani a koncertet. A lámpák most már mindenesetre égve maradnak. Ha itt a abbahagyta volna, megússza. De a sátán rávitte, hogy egy rövid erkölcsnemesítő beszédet is tartson, s ez elég volt ahhoz, hogy kipattanjon a nagy ötlet. Rendszerint nem szoktam túl gyorsan lereagálni a dolgokat, de ez most valahogy nagyon természetesen jött. Maximumra nyomtam a visszhangosítót. -Már huszonöt éve vagyok itt intéző-ű-ő-ű-ő-ű.... Meglepetten nézett körül. A terem amely eddig elégedetlenül morgott, most egy csapásra elcsendesedett. -De-i-e-i-e-i.... S ekkor végre valaki elkacagta magát. Aztán már abba sem hagyták vagy tíz percig. Még tapsoltak is. -Hogy volt! Hogy volt! De az öreg már rég nem volt ott a színpadon. Nem is láttuk többet. A lámpák ugyan makacsul égve maradtak, de ezzel már nem is törődtünk, a siker biztosítva volt. Mielőtt újrakezdték volna a zenét, Lord még beleszólt a mikrofonba: -Ha már így van, akkor oltsd le a mi lámpáinkat, Max. Mutassuk meg, hogy az Explozív színes fények nélkül is robban. Mostantól fiúk, tömör zenét kaptok - aztán beleordított - Max, adj erőt! Tulajdonképpen Lord csak azt akarta mondani, hogy húzzam fel az erősítést. Szédületes koncert volt, elejétől a végéig a legvadabb számokat játszotta, olyanokat, aminek már a dallama is elég lett volna ahhoz, hogy Pável bácsi fejjel a falnak menjen. Nekem már a Lordnak a próbákon tanúsított magatartása is eléggé őrültnek tűnt, de sohasem hittem volna, hogy létezik egy még vadabb hátulsó réteg, amit ünnepi alkalmakra tartogat... Ijesztő volt ez a koncert - nem voltak fények, nem volt látványosság, Lord szokásától eltérően csak ott állt a mikrofon előtt, őszintének tűnt, eltűnt a megnyugtató önáltatás, hogy az egész csak kiszámított produkció. Az közönség jól érezte magát, célt talált a gyűlöletnek, egy hisztis vénember formájában. Az előadás rettenetesen hosszúra nyúlt, felrúgtunk minden előre megtervezett koncepciót és végül Lordot csak végkimerülése vitte oda, hogy belekezdjen a Vandál blues-ba. Ez volt a mindenkori zárószám. Tama és Melák vitték a ritmust, Lord pedig leült a színpadra, háttal a közönségnek. Nem volt színpadi póz, Lord valóban ilyenkor gyűjtötte össze az erőt az utolsó nekifutamodásra. Váratlan felugrásakor mindenki egy ordításra várt, de csak ennyit mondott a mikrofonba: -Gyerünk! A ritmus megváltozott s mégis ugyanaz maradt. Talán Melák egy kicsit határozottan tépte a húrokat, talán Tama mélyebben taposott a pedálra, de ennyi. Lord kiment egészen a színpad elé, magasra emelte a kezét - Sólyomszív élettelenül csüngött a nyakában - ebben a pillanatban a dob s a basszus elhalgatott, Lord pedig skandálni kezdte: "Vandál leszek Egereket eszek Felszarvaz a párom De én azt se bánom..." Nem, nem értitek, ugye? Ez bizony egy silány kis szöveg így leírva, tudom én is. De próbáljátok meg ritmusra mondani, találjatok ki egy kedvetekre való ritmust hozzá, mindjárt más lesz. Tapsoltatok már pártgyűlésen? Ugye, hülyeség, de egy idő után belejön az ember. Nem gondolsz a szövegre, csak a ritmusnak élsz. Ezért kezdték tapsolni a Vandál bluest, pedig igazán nem volt tapsolnivaló. Mikor aztán Lord magához húzta a mikrofont, Tama is segíteni kezdte a tapsolókat: "Én már semmit, de semmit, de semmit se bánok Vandál véremmel Egy vandál világot Visszakívánok" Hát valahogy így ment. S én, kit ingadozó kedvű, de csendes vérű alaknak ismert mindenki, koncertről-koncertre segítettem színpadra vinni ezt az agresszív zagyvaságot. Hittem benne, tetszett-e nekem? Már magam se tudom.