"Kilógó nyelvem a világigazság harangja Köpök a szépre... Teszek a jóra..." (Szikora Róbert Hobo Blues Band paródiájából) Van úgy, hogy butaságokat mondok, orromra is koppintanak nyomban. Egyszer azt találtam mondani, valami jobbal is megajándékozhatott volna a sors, mint erdélyi magyarnak születni. -De hiszen én nem vagyok magyar - mondta Lord általános hökkenésünkre. - A szüleim persze azok, ha úgy vesszük, a vérem is az. Kénytelen-kelletlen magyarul beszélek, mert más nyelven még rosszabbul tudom kifejezni magam. Ha jól ütnek ki a dolgok, a magyarok lesznek büszkék rám, ha nem, a magyarokat fogják szidni értem. De én magam nem vagyok magyar. -Ennyi bőven elég ahhoz, hogy az légy. -Ugyan, nem látjátok, hogy komédiázik. Mintha Lepkét hallanám beszélni. -Nem vagyok, mert nem akarok az lenni. -Akkor menj és románosítsd a neved. Még örülni is fognak neked. -Román sem akarok lenni. -Hát akkor mi a fene akarsz lenni? - dühödött fel Tama. - De nehogy előállj nekem valami dajkamesével az emberiségről, meg a nagybetűs Emberről, mert elhányom magam. -Miért, Jézus arameus volt? Vagy az Atyaúristen egy büdös zsidó? Talitha kumi ufárszin - ugyan kit érdekel a kinyilatkoztatás nyelve? -Engem érdekel. Én nem értem, mit jelent az, hogy ufárszin. -Ufárszin, azaz... -Vigyázz! Ha lefordítod magyarra, máris elárultad magad. -Én vagyok Jézus Kettő - verte az asztalt Lord s rám nézett, ellentmondok-e neki - te meg Pilátus Kettő vagy. Mosod a kezedet, mégis ítélsz. -Nem vagyok Pilátus Kettő. Ez már a minimális önérzet dolga, hogy legalább eredetinek tartsd magad. Max Egy vagyok és kész. Sikerült zavarbaejtenem. -Mégsem vagyok Jézus Kettő - mondta valamivel később. Lordról mindig azt mondták, ellenzéki. Én inkább azt mondanám, lázadó. S bár utólag, dalszövegeinek okos összeválogatásával rá lehetne húzni, hogy ő volt a kommunistaellenes harc egyik mártírja - ez a terminus legfeljebb egy mosolyt válthatott ki azok szeméből, akik valaha is ismerték. Már csak azért sem lehetett mártír, mert túlélte. Magamban sosem aggódtam érte különösebben - életművész volt. Nem lekicsinylően mondom. Nekem nagy tisztesség volt, hogy kalandjainak értetlen krónikása lehettem. Lord magát természetesen a rendszer legveszedelmesebb ellenségének tekintette. Azt szokta mondani, hogy az országot a pénz és a halál kormányozza, tehát a háromjegyű rendszámtáblák birtokosai, vagyis a párttitkárok, meg a fekete bőrkabátos szekusok. Mint vérbeli rocker, gyakran énekelt a pénz megrontó erejéről - neki sohasem volt pénze, lelkiismeretfurdalás nélkül nevezhette a világot romlásba vivő, mocskos papírnak. Írtózott minden egyenruhától meg hivatalos személytől: árulónak tekintette a rendőrt, a kalauzt meg a buszok ellenőrjeit, miközben családias közvetlenséggel tárgyalt velük. Tini például inkább lemaradt a vonatról, minthogy jegy nélkül szálljon fel. Tulajdonképpen sohasem kászálódott ki igazán a gyermekkorból. Attól a ténytől, hogy neki saját jegye van, amit saját pénzéből vett, embernek és polgárnak érezte magát, s egy pillanatra még egyötvenes magasságáról is elfeledkezett. Ennek ellenére, ha jött a kalauz, idegesen kapkodott a zsebeihez - az egyenruha megfélemlítette. Lordnak nemigen volt jegye - mégis szinte várta a kalauzt, s ha úgy végződött az utazás, hogy nem találkoztunk vele, szinte csalódottnak látszott. Igaz, Lord majdnem két méter volt, s ő úgy érezte, a rendszeren áll bosszút a kalauz megvesztegetésével. Hanem akkor vált ám igazán szemtelenné, ha valamilyen különös véletlen folytán volt nála jegy. Az ellenőrt a buszon előbb megkérdezte, komolyan gondolja, hogy neki ne volna jegye? aztán felszólította, igazoltassa magát. Ha az csupán egy jelvényt mutatott, legyintett, ilyent az utcán is talál az ember, fényképes-pecsétes igazolványt kért, sokáig hasonlítgatta a fényképet, megjegyezte az alaknak, hogy meghízott időközben - végül megmutatta a jegyét, s mikor leszálltunk, vihogva súgta oda nekem: -Elvettem egy hónapot az életéből. **************************** Most egy átlátszó írói fogást fogok alkalmazni - ne engem hibáztassatok miatta, nem én találtam ki. A következő dologról van szó: mondok egy lapos közhelyet, olyat ami még egy gimnáziumi irodalomtanár fülének is gyanúsan hangzana, s utána bravúrosan bebizonyítom, hogy még erről a lapos témáról is tudok valami nagyon okos, sosemhallott dolgot mondani. Figyeljetek csak: "Az út az élet." "Mindenhol jó, de a legjobb útközben." "Nem a cél számít, hanem az út." Hát ezek elég laposak, nem? Pedig valahol mégis csak kell lennie valaminek ezzel az úttal. Na, nem az Élet Útjával; az Élet Útját csak hagyjuk meg a filozófikusaknak, meg a szektásoknak. Úton lenni jó dolog - a helyváltoztatás értelmében értem. Szabadabbnak érzi magát az ember, s nem terheli magát felesleges tapasztalatokkal. Nekem ugyan ne mondjátok a mesét a sokat tapasztalt vándorral. Ha lemosod magadról az út porát, nem látszik, hogy messziről jöttél. Ha meg nem mosod le, poros maradsz, szalonképtelen. Vonatozzatok ezer kilométert, s próbáljatok elmesélni, mire emlékeztek a tájból. Párizsról a legtöbb tapasztalatot Korondon lehet szerezni, egy útikönyvet olvasgatva, amíg útitársaid festett fazakakat vásárolnak. Ezt Max mondja nektek, aki járt Korondon, s feltehetőleg sohasem jut el Párizsba. Úton lenni jó dolog. Ismeretlenül sokkal szabadabbnak érzem magam. Idegen városban mezítláb sétálhatok a főúton, végiglapozom az összes szexlapot az újságárusoknál, aztán megveszem egy provokatívan értelmiségi folyóirat kéthónapos számát, mondván, hogy hiányzik a gyűjteményemből. Ne mondjátok, hogy sohasem akartatok ilyet tenni. Az útból aztán kijutott nekünk, ezt magatok is láthatjátok. Ha meg azt mondanátok, hogy felületes vagyok és megállapításaim nélkülözik az igazi mélységet, hát jusson eszetekbe amit az előbb mondtam az ezer kilométeres vonatozásról. Beccsszóra le tudok írni egy virágvázát is - magas, öblös, porcelán - csak sohasem érek rá. Ami élmény az útról megmaradt, az maga az út. Ennyi az egész. Például képzeljétek el egy éjszakai durrdefektet. A buszban éppen az emberek jellemtípusairól folyt a szó. -Hogy is vannak ezek? Flegmatikus, kolerikus, szangvin és ... és még egy. -Melankolikus. -Úgy van. -Én például szangvin vagyok - mondta Lord. - Tudtommal ez a legszerencsésebb eset. -Tama meg flegmatikus. És Max melankolikus. -Mármint én, gyenge-kiegyensúlyozatlan? Úgy hozzád vágok valamit, hogy csupa melankóliát látsz. -Tévedtem - ismerte be Hangya. - De Lord tényleg szangvin és extravertált. -Az mit jelent? -Kifele forduló. Kitárulkozó. -Méghogy én. Láttál te engem valaha őszintének? Még részegen sem vagyok az. Vagy ahogy megállítom az embereket az utcán: Apuka, akarod, hogy elmeséljem egy gyermekkori élményemet? Vagy hogy mit csináltunk Prücsivel az éjjel? Titkos álmaimat? Elmondom sorra. -Kitárod nekik az Ödipusz komplexusodat. -Nekem nincs olyan. -Minden komoly egyéniségnek kell legyen Ödipusz komplexusa. -Azt sem tudom, mit jelent. -Ugyan, Lord, ne butáskodj. MINDENKI tudja, mi az, hogy Ödipusz komplexus. -Azt jelenti, hogy meg akarod kefélni anyádat - szólt hátra a sofőr. -Miféle marhaságokat beszéltek itt összevissza - horkant fel Lord. Ebben a pillanatban csattant el alattunk a gumi. A kocsi megingott, aztán hirtelen keresztbe állt az úton. Kis híja, hogy fel nem borultunk. -Csak ez hiányzott. -Még belénk rohan valami ebben a sötétben. Valahogyan kimanővereztünk a szélére. A kocsi úgy mozgott, mint a háromlábú kutyák. -Kellemes éjszakánk lesz. Persze, hogy nem volt pótkerék, s a legközelebbi helység kilométerekre. -Azt hiszem, meg kell várnunk a reggelt. Kitódultunk a kocsiból, nyújtózkodtunk. A gumi cafatokban lógott le a kerékről. Csillagos éjszaka volt, a mező tele a csírázás savanyú illatával. -Szeretkezésre való óra - mondta Tama. -Ezt te mondod, a flegmatikus? -Ezt te kérded, az extravertált? -Nem értem, mi ebben a logika. -Nincs benne logika. Gyertek, játszuk azt, hogy mindenki mást csinál, mint amire hajlama van. -Inkább feküdjetek le - mondta a sofőr és egykedvűen visszamászott a buszba. -Jó, ő nem játszik. Lord most finom és előkelő lesz... -Méghogy... -Max csapongó, Melák jobbnál jobb bemondásokat fog mondani, én magam pedig szorgalmas és aktív leszek ma éjszaka - fejezte be Tama. -Tehát fehérből feketét. -És mi legyen a szürkével?- kérdezte Prücsi. Meghökkentünk. Ritkaság volt, hogy Prücsi beleszóljon a beszélgetésbe. Ráadásul most még okosat is mondott. -Hát igen. Tulajdonképpen a sofőrünk is játszik - mondtam - de te például játszhatnád, hogy gyűlölöd Lordot. -Gyűlölöm is. A sofőr már kikapcsolta az autó fényeit s javában horkolt a volánra dőlve. Nem láttuk egymást, annál jobban a csillagokat. -Szeretkezésre való óra - ismételte Tama. -Ezt melyik feleddel mondod, az igazival, vagy... -Nem mindegy? Aztán fényt láttunk, nem is messzire. Megláttuk a szekereket is: kóberos cigányok. -Menjünk oda - mondta Lord s már ment is a gitárért. -Nekik akarsz zenélni? -Felfalnak a kutyáik, mielőtt hangolhatnál. -Vagy leszúrnak. Csak nevetett. -Mi az ördög van veletek? Nem érzitek a kalandot a dologban? Még sohasem zenéltem kóberos cigányoknak. -Van zenéjük elég. -Ezek nem muzsikás cigányok. Én mindenesetre megyek. Prücsi, te is félsz? -Én jövök - ugrott fel a lány. Ritka eset, hogy Lord hívta valahova. - Engem úgysem késelnek meg. -Legfeljebb megerőszakolnak. -Na és? Nem az első eset. -Tama? Max? Tudta, hogy mindenbe belemegyek amitől félek. Mindig is féltem a cigányoktól. Egyáltalán mindenkitől aki törvények nélkül, vagy számomra ismeretlen törvények szerint él. Talán háromszáz méterre lehettek. Alig értünk az út feléig, megtámadtak a kutyák. Szerencsére apró dögök voltak. Ugattak, vicsorítottak, de nem mertek harapástávolba jönni. Komoly botot nem találhattunk a mezőn: az útszéli bozótból tördeltünk le vesszőket, azzal döfködtünk feléjük. A tűz körül olyan sokan voltak, hogy nagyon csodálkoztam, honnan kerül elő ennyi ember abból a két szekérből. Nem látszottak sem barátságosnak, sem barátságtalannak. Kíváncsinak sem. Az egyik suhanc egy enyhe netenét kiáltott a kutyák felé, amit azok nem vettek túlságosan komolyan. Elég hülye helyzetben álltunk ott - előttünk a tűz, mögöttünk a kutyák, kezünkben a békepipának szánt pálinkásüvegek. Legnagyobb baj az volt, hogy nem láttunk családfőt, akivel beszélhettünk volna - csupa kölyök sürgölődött ott. Ruhájuk átkozottul szellősnek tűnt, de kalapja, az volt mindnek. Ahogy meglátták Lord hátán a gitárt, mintha másképp kezdtek volna nézni rá. Minden zenész cigány egy kicsit - jutott eszembe. Végtére kihívtak a szekérből egy öreget - szakálla meg bajusza szanaszét állt, s úgy pislogott, mintha legédesebb álmából ébresztették volna fel. Lehetett úgy hetvenéves, de ahogy odaállt Lord elé, szinte ugyanolyan magas volt, mint ő. -Szeretnénk melegedni egy kicsit - mondta Lord előbb magyarul, aztán románul, végül cigányul is magyarázott valamit. Úgy húsz szót ha tudott ezen a nyelven, de úgy látszik, mégiscsak az tette a legnagyobb hatást. Az öreg elfogadta a pálinkásüveget. Majd két decit lehúzott egy slukkra, aztán visszanyújtotta Lordnak. Nem törölte meg az üveg száját, úgy ivott bele. Minden tiszteletem az övé. Egy ideig keresztbe-kasul jártak az üvegeink köztünk meg köztük, kis bakalódás is támadt, mikor az egészen kicsiket elzavarták az üvegek környékéről, mert tolakodni tolakodtak már a járni alig tudók is. El is fogyott pár perc alatt az öt liter. Lord minden további nélkül leült a tűz elé és maga elé kerítette a hangszert. Egyelőre csak a gitáron játszott, magában dúdolgatva hozzá. Nem igen tudtam kitalálni, mit játszik. Cigányzene nem volt, annyi biztos - tulajdonképpen nem is tudom, milyen a cigányok zenéje, kivéve azt, amit búskomorságban szenvedő részeg magyaroknak játszanak - de volt valami szökdöső spanyolság a ritmusában, valami csipőrázogató hetykeség. Kicsit aggódva nézegettűnk körbe, de nem láttunk fenyegető szemeket. Leültünk mi is Lord mögé. A kölykök nyomban körénk telepedtek, az idősebbek egyelőre távolabbról figyeltek s egyre másztak ki a szekerekből, némely ómódi burleszkben látni ilyet. Tama pattingatni kezdte a körmével a ritmust egy üvegen, s akkor eszméltem, hogy Lord Explozív számok vázlatára improvizál. Inkább a nők gyűltek körénk, egyik egészen közel ült le Lord elé. Mikor a tűz egy villanással jobban megvilágította arcát, láthattuk, milyen csúnya s milyen fiatal. Nesze Prücsi, itt az alteregód. Reméltem, Lordnak nem támad gusztusa rá - olyan bonyodalmakba sodort volna, amiből aligha mászunk ki egy üveg pálinkával. De úgy látszott, most nem érdekli más a gitárján kívül. Amennyire én Lord esze járását követni tudom, talán szerette volna, ha belekapcsolódnak a zenélésbe, de csak néztek - volt, akinek mintha tetszett volna, volt, akinek nem. Két vénasszony visszamászott a szekerekbe. Pár suhanc elment még fáért. Hiába a spanyolos ritmus - ez nem az ő zenéjük volt. A csúnya lány cigarettát kotort elő, apró, sietős slukkokban szívta, mint a cigányasszonyok általában. A pálinkásüveg koccanásai egyszeriben elhallgattak - Prücsi volt, aki egyszeriben csak felállt s odaült Tama ölébe. Akkor vettem csak észre, hogy néhány suhanc nagyon is egyértelműen sóvár tekintettel méregeti a lányt. Nem tudom, beszéltem-e arról, hogy vannak pillanatok, mikor Prücsi nagyon csúnya tud lenni. És van, amikor nagyon szép. Mikor eldobja magát, vonásai hirtelen ellágyulnak, életkora valahogyan szétfolyik a tizenhat és harminc között - egyszerűen fiatal nő marad belőle. Tekintetét késhideggé tevő emlékei eltűnnek ilyenkor. Egy ismeretlennel talán el tudná hitetni, hogy szűz. Most mozdulatlanul ült, miközben Tama enyhe mozdulatokkal a mellét masszírozta. Tama arcát valahogyan nem láttam tisztán - Prücsi úgy tűnt mintha aludna. Utálja Tamát - gondoltam magamban. Utálja, de a cigányfiúktól fél, s tudja, hogy Tama megvédené, ha balhéra kerülne sor. Úgy ahogy Lord nem biztos, hogy megvédené. Az ördögbe ezzel a keresztülkomplikált élettel! A suhancokból egyszeriben kihalt a lelkesedés Prücsi iránt - Lord is legfeljebb egy röpke pillanatra sandított hátra. Leginkább a csúnya lány bámulta őket. Tekintetében ismeretlen gondolatok gomolyogtak, ahogy ott cigarettázott. Egy másodpercig talán szerettem volna, ha élettapasztalása az enyém lenne. Persze, csak egy rövid másodpercig, s akkor sem gondoltam igazán komolyan. Néhánynak bizonyosan tetszett ahogyan Lord zenélt, de azt hiszem, igazából mást várt. Tapsokat biztos nem, sem azt, hogy táncra perdülnek - de valami kapcsolatot remélt talán. Nem történt semmi: ő gitározott, azok hallgatták - már aki hallgatta. Mint egy operabálon. Aggodalmaink feleslegesek voltak. Úgy egy óra után Lord abbahagyta a játékot. Még melengette egy kicsit a kezét, aztán felállt. Talán szeretett volna még valamit mondani, de addigra a tekintélyesebbje már mind bemászott a sátorba. Csak a kezével intett, úgy általánosan, vállára kanyarította a gitárt és mentünk. A csúnya lány hosszan nézett utána, de nem mozdult a helyéről. A kutyák megugattak, de csak úgy enyhén, különösebb harag nélkül. Mikor úgy az út felénél voltunk, Prücsi végre kitört: -Na, nesze neked, Lord. Meg vagy elégedve magaddal? Nagy siker, ugye, hogy nem vertek meg? Legközelebbi nődnek majd leadod, hogy a cigányok is oda-vissza voltak tőled. Senkit sem hagysz nyugodtan verekedni meg kefélni, mindenkinek a nyakára kell szorítsad a gitárszólóidat. -S te meg, alighogy megnéz valaki, hopp a Tama ölébe. -Lennél te az én helyemben. -Az előbb még azt mondtad, nem zavar, ha megerőszakolnak. -S amit te szoktál velem csinálni, az mi? Ezek az alakok kettesével is szelídebbek lettek volna, mint te, ha formában vagy. -Csendesebben gyerekek - morgott valaki - Még azt hiszik, veszekszünk. Pedig milyen szép, szerelemre termett éjszaka volt! *************************** Másnap reggel a vártnál jobban alakultak a dolgok s kora délelőtt mégiscsak megérkeztünk a faluba. Tengtünk-lengtünk a kultúrházban, mert a koncertig még jó nyolc óránk volt. Egyszer csak jön a takarítónő, hogy a helybéli rendőrfőnök keres minket. -Hogy hívják, néni ? -Popa elvtárs, aranyom. Hát lássuk ezt a Popa elvtársat. Lord előkotorta a dugi Marlborót, s nagy bátran előreállt. Hetyke egy kékember volt ez a Popa elvtárs, annyi bizonyos, egy olyan százhúsz kilóra becsültem. Regáti románsággal beszélt, egy dinnyeárus jovialitásával. -Na, rendezkedtek, rendezkedtek ? -Hát így ni, öregesen - mondta Lord és cigarettával kínálta. -Jól éltek, nem mondom - szólt a rendőr s körülményesen próbált benyúlni az egyenruha ráfeszülő zsebébe. Ráült a gitártokra, a reccsenéstől Lordnak szikrákat vetettek a szemei, de nem szólt semmit. Végül Tama tüzet adott neki. -Aztán nagy zenebona lesz itt ? -Elég nagy, hehehe - mondta Lord. A milicista mutató és hüvelykujja közé fogta a cigarettát, nézegette. -A Kárpácit mégis jobban szeretem ennél - mondta. - Filtru nélkülit. Annak legalább nincs szaga. -Mostanában azt sem lehet kapni - sajnálkozott előzékenyen Lord - Azt mondják, kiviszik. -De legalább kifizetjük az adósságot - emelte fel ujját a rendőr. - Nikulica tudja azért, mit csinál. Bólogattunk, s erre a Popa elvtársnak is eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen küldetésben van. -Aztán nehogy valami olyan magyar huncutságot csináljatok itt nekem - mondta. - Olyan történelemhamisítást, Erdély történetét meg ilyesmit. -Ugyan, dehogy - siettünk biztosítani. -Jól van, no - mondta békülékenyen - piátok nincs? Megkönnyebbülten szedtük elő a szilvóriumot. Tama még szűrő nélküli Kárpácit is elővarázsolt valahonnan, s a rendőr a Marlboróval együtt gyűrte zsebre. -Aztán csak vigyázzatok - mondta, amikor kikísértük. Mikor visszatértünk, Lord a tokot tapogatta. -Hogy azt a kurva atyaúristenit neki. -Eltört? -Nem, csak a repedés hasadt tovább. Amióta egy ilyen gumigyuri megbüntetett tíz lejre egy alumíniumkanál miatt, ki nem állhatom a zsarukat. -Pont az a tíz lej hiányzik neked ? -Nem a pénz a fontos, hanem az igazságtalanság. Kivette Sólyomszívet a tokból és hangolni kezdte. Mesélni sem tudott, ha nem volt kezében a gitár. -Pionírtáborba indultunk... Lord piros nyakkendővel és kék rövidnadrágban. Nem tudtunk elfojtani egy vigyort. Naiv emberiség, aki azt hiszi, hogy a dolgoknak előzményei vannak. -A vonatra vártunk és késett. Valahogy kiszabadultunk a tanár szeme alól és futottunk a restibe pepsit inni. -Na ja, pepsit. -Akkor az is bátorság volt. Gondold meg, egymagunk a kocsmában. Leültünk az asztalhoz és találtunk egy ottfelejtett alumíniumkanalat. Nyomban bemutatót tartottam, mi mindent lehet csinálni vele. Éppen azt mutattam, hogyan lesz belőle fogas, mikor jött egy randa, undok pincérnő és azt mondta, fizessek hét lejt a kanálért. Mondtam, semmi baja és visszagörbítettem egyenesre. De erre azt mondta, hogy el fog törni és ragaszkodott a hét lejéhez. -S te persze nem fizettél. -Ugyan, mit gondolsz, akkor száz lejt kaptam otthonról két hétre, s már el is terveztem, hogy cigarettát fogok venni. A pincérnő azt mondta, megy a rendőrért. Azt hittük csak hülyül, de egy perc múlva jött az állomás zsarujával. Annak már tíz lej kellett, hogy a nyavaja essen belé s persze fizetni kellett. S még a kanalat is otthagytam neki. -De hát ez végül is egy piti kis ügy volt - mondtam meggondolatlanul - Gondolom a rendőr is inkább nevetett rajtatok. -Csak annyi is kellett volna neki, hogy kinevessen - mondta Lord meglepő hevességgel - Szétvertem volna azt a ronda pofáját. Kellett neki az én kicsi pénzem. -Nem kell ezekkel szembeszállni - mondtam csilapítólag. -De igenis kell. Én mindig is szembeszálltam velük. Mint dühödt bika nézett végig rajtunk. -Igaz vagy nem igaz? Hallgattunk. Most felemlegetni a Marlborót öngyilkosság lett volna. -Nem hiszitek? Na, majd megmutatom én. Majd megmutatom nektek. Letette a gitárt - bármi más lett volna a kezében, odavágta volna, de Sólyomszívre ilyenkor is vigyázott - és kiszáguldott. Kárpótlásként az ajtót vágta be, hogy csak úgy reccsent. Kínos csend volt. -Most én vagyok a hibás ? Tama vállat vont. -Lordnál se így, se úgy nem lehet kiszámítani. Lord öt perc múlva jött vissza. Tetőtől talpig farmerbe, bőrbe s szögekbe volt öltözve. -A mindenit, gyerekek, még egy tenger időnk van. Tapasztaljuk meg, hogyan bírják az itteni nehézfiúk. -Van itt elég piánk - ásított Melák. - Unalmas, büdös kis kocsma lehet. -De legalább nem gyepesedünk be - mondta Lord kajánul. Tama egy hangszóró tetejéről lóbálta a lábát s vigyorgott. -Én jövök. Rég nem volt részem egy jó kis bunyóban. -Nem lesz semmi bunyó, igaz-e, Max? Hacsak nem akarják feltétlenül.- Lord feltette a hajszorítót s elkezdte rendezgetni a haját úgy, hogy a szemébe hulljon. -Ha téged így meglátnak, feltétlenül akarni fogják - mondta Hangya. - Már nekem is bizsereg a tenyerem. -Ugyan már, békés kis pálinkázás lesz, nemde fiúk. Szóval mentünk a kocsmába. A takarítónő csak bámult az átváltozásunkon. Az előbb talán még azt latolgatta, ne hívja-e meg ebédre ezeket a szegény gyerekeket. Valami kölykök kergették ott a libákat, Tama elcsípte az egyiket, s egy enyhe nyaklevest mindjárt előlegbe lekent neki. -Na fiam, most mondd meg, hol itt a kocsma ebben a rohadt faluban? A magyarázat nagyon hosszúra nyúlt a sok szipogástól, amit Tama időről-időre újabb nyaklevesekkel mérsékelt. -Öcsike, most aztán mehetsz haza és sírd el a bátyádnak, hogy megvert a bácsi. -Nincs is bátyám... -Akkor verd meg a kutyát. Az utca egész szélességét elfoglaltuk, úgy mentünk a kocsma felé. Az a néhány kocsi ami ilyenkor átment a falun, félkilométerekről kezdett ránk dudálni. Megvártuk, amíg szinte megáll, csak azután ugrottunk félre. Lord ránkragasztotta a bolondériáját: úgy éreztem, meghalok, ha nem kezdhetek ki valakivel. Betódultunk a kocsmába. Újmódi helyiség volt, sajnos, nem olyan régi füstös bodega, amiről Lord énekelt. Cementpadlója volt, és éktelenül hideg volt benne. A kocsmáros többrétegnyi szvetterbe-pulóverbe csavarva üldögélt, az egyetlen vendéggel beszélgetve a talponálló egyik asztalánál. Onnan derült ki, hogy ő a kocsmáros, hogy nyomban a pult mögé penderült, mikor kezdtünk türelmetlenek lenni. -Mindegy, csak erős legyen - adta ki a jelszót Lord. Ijedten nézett ránk. Csendes falu lehet. -Laji, én megyek - hallatszott a hátunk mögül. Gyanítom, Laji maga is ment volna. -Dehogy mész, megiszol velünk egy sor pálinkát - mondta Melák barátságosan, de eréllyel az ötven körüli úrnak, aki később részeges fogorvosnak bizonyult. - Mi fizetünk. Csodák csodája, maradt. Lehet, megijedt tőlünk: az a kis ingyen itóka aligha kecsegtette. Nem lett volna nagyobb baj az egészből, mert nem volt kivel verekedni. Lord a katonaságbeli emlékeiből mesélt, de valahogy minduntalan a párnacsatákra tért vissza: -Volt akit tisztára hülyére vertünk. Párnával nem igen nézi az ember, mekkorát üt. De azért mindig ellenőriztük előtte a párnákat. Hogy ne legyen benne bakancs. -Én a dombelhárítóknál voltam - mondta Tama - a sok ásáson kívül nem sokra emlékszem. A fogorvos nekifogott vicceket mondani. -Nyuszika elmegy a fogorvoshoz... -Hahaha, fogadni mertem volna, hogy fogorvossal lesz... -Különben is, régi vicc. -Szóval, mondom, a párnában volt a bakancs... -S azt mondja Nyuszika, tegyen fogakat a farka alá is, mert... Nem lett volna semmi baj, ha be nem állít egy vörös képű, de különben pehelysúlyú alak. -Ki az az ökör, aki felpofozta a kölykömet? Tama csodálkozva fordult felénk: -Ebben a faluban nem a kocsmában isznak az emberek? -Először is nem kölyök, hanem gyerek - mondtam. -Tisztelj másokat, ha azt akarod, hogy téged is tiszteljenek. -Másodszor is nem felpofoztuk, hanem móresre tanítottuk. Mert verte a kutyát. -Miféle kutyát? - csodálkozott. Csak lassacskán eszmélt, hogy bolondját járatjuk vele. -Ti hülyéskedtek. Szomorúan bólogattunk. -Ki mint veti ágyát, aranyat lel amíg eltörik. És a többi. -Ugyan gyere már haver, igyál velünk egy rundot - intette le Lord Tamát, aki alig kezdett belejönni. Biztos úgy vélte, hogy ezt a fickót megbékíteni nehezebb, mint megverni. Lord pedig nem szokott meghátrálni a nehézségek előtt. - Nem csináltunk mi semmit annak a gyereknek, csak megkérdeztük, merre van a kocsma. -Hát szépen megkérdeztétek, hogy bőgve jött haza - mondta békülékenyen. -Ezek a mostani gyerekek... Bezzeg mi nem bőgtünk gyermekkorunkban akármilyen kis kérdezősködés miatt... -Hát el vannak kényeztetve, annyi bizonyos - hajtotta fel. - Még egyet, Laji. -Katonakoromban, mikor a párnában benne volt a bakancs... -Én meg egyébre sem amlékszem, csak arra, hogy ástunk, s az őrmester meg ordított. Ugyanis... És így tovább. Repült az idő. Végül Prücsi jött utánunk, s ráncigált el a koncertre. Lord már ment fel a színpadra, s csak mikor keresni kezdte, hol a drót, amit a gitárhoz kapcsoljon, jöttünk rá, hogy nem állítottuk fel a hangszereket. A terembe már begyűlt a nép: nagymamák, unokák, miegymás. Ott kellett szereljünk az orruk előtt, még a függönyt sem tudtuk összehúzni. A hangfalakat még egymásra tornyoztuk valahogyan, hanem a Tama dobjai nagyon slégre sikerültek. -Mi az ördögnek jársz ennyi dobbal? Erre a nagyra ütöttél már életedben? Egy pionírdobnak se tudnád mind a két felét kihasználni. Az öregasszonyok ott ültek a teremben. Feketébe voltak öltözve, s mindeniknek az ölében redikül. A fiatalok ki-kimentek cigarettázni. -Kész? - kérdezte Lord s belepofozott a gitárba. A hangfalak engedelmesen felmorajlottak. Fergeteges koncert kezdődött. Senki sem törődött senkivel. A közönséggel pláne. A közönség úgyse érti, a közönség menjen a fenébe. Egymással se nagyon törődtek. Tama úgy csapkodott a dobok közt, mintha egyszerre több ellenféllel párbajozna. Néha-néha megesett, hogy a levegőbe ütött, vagy a dob helyett az állványt találta el, de nem zavartatta magát. Hangya, aki sosem szokott nagy produkciót rendezni, most két kézzel verte a billentyűket. Körbetáncolta az orgonát, aztán nekiállt az összes hangszínt kipróbálni. Melák hátat fordított mindenkinek, az egyik hangfal elé állt s a hangszóró tányérjának dobbanásait figyelte. Közben úgy lépdelt ide-oda, mintha görög táncokat járna. Pusztán megszokásból tologattam a potmétereket, s mivel a hely túl szűk volt, hogy körbetáncoljam, mint Melák, tamtamdobnak kezdtem használni a keverőpult oldalát. -Ej uhnyem! - rikoltotta Tama, s felborított egy cintányért, meg néhányat a dobok közül. Kihasználva a csendet, Lord az álla alá igazította a gitárt s úgy dőlt előre, mint amikor a cigány az elázott gróf fülébe muzsikál. -Most valami nagyon szívhezszólót fogok játszani - ígérte. Eltelt egy félóra s ez volt az első alkalom, hogy észrevette a közönséget. - Gyeheheherehe Bohodrihi kutyáháháhám... Hahaha, csak vicceltem. Most mindjárt megmutatom gitáron, hogyan nyerít a ló. Nyihaha! Zenekar, tust! Még eljátszott egy számot, a szöveget amúgy félszavakban dobta oda. -Most velem fogtok énekelni! Elénekeljük a Marseillese-t, a nagy francia nép himnuszát! Hogy azok hogy élnek! Gyerünk, alonszonfant! Persze, hogy senki sem énekelt. A felénél Lord áttért a székely himnuszra, közben Tama hátulról kommentálta. -Ezt se éneklitek, mi? Féltek barátaim, az ám. -Mellesleg - állt meg Lord egyszerre - tudjátok mit? Ceausescu menjen az anyjába. Bizony. Zenéltek tovább. A teremben nem mozdult senki. Kivárták a végét, hanem akkor aztán villámgyorsan ürült ki a terem. A következő pár napban mind vártuk, mikor visznek el. Nem történt semmi. Gondolom, a besúgó kikapott, hogy ne jelentsen többet hülyeségeket. Efféle disszidens volt Lord. Vagy például a tea szertartása. A következőképpen kell csinálni: leültök a földre, egymás mellé. Átlagos termetű férfi számára elég nehéz ennél kényelmetlenebb helyzetet találni. Bár ha az ember a különböző jógi poziciókra gondol, azért van rosszabb is. A szertartásmester lehetőleg egy gésa, vagy legalább maikó - ha nem kerül ilyen, egy hazai kurvát is behívhattok valamelyik luxushotel elől. A forró vizet s az apróra vagdalt zöld teát már előre oda kell készíteni. Ezután a szertartásmester egy borotvapamacsszerű valamivel összekeveri a vizet meg a teafüvet. Hogy miért nem lehet mondjuk megfőzni egy szamovárban? Hát fiam, te itt most kérdezősködsz vagy csinálod a tea szertartását? (Ez vicc, persze, de a többi teljesen komoly.) Ezt a forró valamit fül nélküli csészébe tölti. Belekortyol, letörli a nyálát egy kendővel, törülközővel vagy konyharuhával, aztán továbbadja. Mire hozzádér a csésze, már vagy négyen-öten belekortyoltak. S többé-kevésbé mindenik letörölte a zsebkendőjével. Tehát gondosan forgatod a csészét a kezedben, próbálsz egy szűz helyet találni rajta. Különben mindegy: ugyanaz a csésze még négyszer-ötször körbe fog járni, s addigra már biztos körbenyalták. Hát egy zöld tea, cukor nélkül és természetesen szűretlenül. Sőt, jól felverve egy pamaccsal. Biztos van, aki így szereti. A cukros-citromos nem megfelelő a tea szertartásához. S most jön a legrosszabb: egész idő alatt üdvözült képet kell vágni és meditálni kell. Miről? Mondjuk, a teáról. Miért, a jógi fejállásban miről meditálsz? Arról, hogy része vagy a világmindenségnek? S minek ehhez fejreállni? Ülve is megmondtam volna egyből. S ha azt hiszitek, ez a tea szertartása, megmondom, hogy van ennek más neve is. Az bizony, úgy hívják, hogy póz. Póz, póz s megint póz: póz és égbekiáltó őszintelenség.